Rúgd és fuss!

A fenti térképről nemcsak az derül ki, hogy Londonban 14 (!!!) futballklub található (sőt 15, ha a Watfordot is londoninak tekintjük, mivel a várost körülvevő M25-ös autópályán belül található), amelyek közül még minket is meglepett egy név, hanem az is, hogy a lakosság melyik csapatnak drukkol a város melyik felében. Itt természetesen nem a trófeavadászokra kell gondolni, vagy azokra a "szurkolókra", akik minden szombat délután a kanapéról szorítanak kedvenc csapatuknak, a Manchester Unitednek.

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

A fenti kép alapján úgy tűnik, hogy John Terry éppen durván megfenyegeti a Wolves menedzserét Mick McCarthyt, miután a Farkasok tegnap este legyőzték a totálisan szétesett Chelsea-t. Aztán kiderült, hogy nem is erről van szó, hanem Terry állítólag éppen azt magyarázta, hogy játszott úgy a Wolves, mint bárki más a PL-ben idén, akivel a Chelsea találkozott.

A Rúgd és fuss! idén már éppen eleget foglalkozott menedzserek menesztésével, azt azonban még mi is kíváncsian várjuk, hogy a mai őrült Premier League-forduló után ki lesz az első, akitől megválik majd a klubvezetés. Gérard Houllier, azaz a Szívbajos Varangy, aki gyakorlatilag pár hónap alatt a tavaly még a BL-helyekért küzdő Villát magabiztosan a kiesőzónába navigálta? Vagy esetleg Carlo Ancelotti, aki  úgy tűnik mostanra már teljesen elvesztette a kontrollt a csapata felett? Netán Roy Hodgson, akinek látszólag semmi sem jön össze, és a világ legnyomorultabb csapatától is képes kikapni az egyébként sokkal jobb sorsra egyelőre nem nagyon érdemes Liverpoollal? Vagy akár a téli menetelést megelőzően ultimátumot kapott Őshüllő, Avram Grant, aki ugyan hozta az elvárt győzelmet abból a bizonyos három meccsből, de még így sem lehet biztos a dolgában, mivel csapatát ma este a tartalékos Newcastle zúzta szét apró darabokra?

Nem sokkal azután, hogy a BBC életműdíjjal jutalmazta David Beckhamet (azt egyébként nem teljesen értjük, hogy aktív sportolók miért kaphatnak életműdíjat, az persze más kérdés, hogy Beckham már legkevésbé sem számít annak), az a pletyka kapott szárnyra, hogy az MLS, azaz az észak-amerikai futball liga téli szünetét egy angol csapatnál szeretné kihúzni. Úgy tűnik a számos önkéntes jelentkező közül a legtöbb esélye erre a bajnoki cím (és a Bajnokok Ligája?) titkos esélyesének, a londoni Tottenham Hotspurnek van. De vajon szüksége van-e a remek formában lévő Spursnek Beckhamre és Beckhamnek feltétlenül Angliában kell-e kihúznia a téli szünetet?

Harry Redknapp keze alatt a Spurs a hagyományosan látványos focit játszó klubból a Premier League olyan alakulatává vált, amelyik sokkal többre is képes lehet annál, minthogy csak belepiszkítson a Fat Four évek óta tartó hegemóniájába, ahogyan azt egyébként tavaly tette. Az nem újdonság, hogy a Spurst általában a semleges szurkolók is kedvelni szokták, az már sokkal inkább, hogy a nehéz meccseket is tudják hozni idén, akár tíz emberrel is. Úgy tűnik, hogy a Spurs tényleg nagy formában van és egyelőre szinte megállíthatatlannak látszik. Ez többek között az angol focira annyira jellemző klasszikus szélsőjátéknak köszönhető, hiszen a középpálya két szélén rohangáló Aaron Lennon és Gareth Bale elfutásaiból és az azt követő beadásokból rengeteg gól születik, de legalábbis helyzet alakul ki. Nehéz elképzelni, hogyan illeszkedne ebbe a sikeresen alkalmazott játékrendszerbe a fénykorában is a pontrúgásairól híres Beckham, főleg, hogy a keretben van már egy játékos, aki nagyjából azt tudja hozni (persze nem azon a színvonalon), mint a válogatott egykori csapatkapitánya. David Bentley (hiszen róla van szó!) egyébként meg pont azért nem tud a kezdőcsapat közelébe kerülni, mert nem elég gyors, még akkor is ha a szabadrúgásai és a beadásai néha Beckhamet idézik. De nem csak arról van szó, hogy Beckham egyáltalán nem passzolna a Piszkos Harry által kialakított játékstílusba, hanem jelenléte fel is borítaná a csapategységet, akár felesleges feszültséget is szülve az öltözőben. Ráadásul csupán elvileg két hónapról lenne szó, hiszen nem hisszük, hogy klubja, a Los Angeles Galaxy vezetői belemennének abba, hogy Beckham a szezon végéig Londonban maradjon. Akkor meg tényleg mi értelme lenne az egésznek?

Beckham esetleges angliai visszatérése még azért is meglepő lenne, mert évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy nem lenne képes más angol csapat mint a Manchester United mezét magára húzni. Ugyanakkor az eddigi kérők (Leicester, West Ham és Newcastle) nem jelentettek akkora kísértést Becks számára, mint a manapság őrülten divatos Spurs. Állítólag Beckhamnek nagyon tetszik a csapat játékstílusa, ráadásul ugye Posh Spice-nak sem lenne mindegy, hogy Londonban vagy valahol fenn Északon kell dekkolnia a hét legalább két napján. Az viszont biztos, hogy a válogatott szempontjából Capello szeme előtt lenne, aki kijelentette, hogy nem számít a középpályásra, ha nem játszik rendszeresen egy európai bajnokságban, más kérdés, hogy ebben a Spursben legfeljebb csak a "szupercsere" szerepét tölthetné be. Ráadásul azt még az ellenségei sem kívánhatják neki, hogy Angliába hazatérve majd mindenki rajta röhögjön, mert még a kezdőcsapat közelébe sem tud férkőzni. Akkor már sokkal inkább a jól bejáratott Milan, vagy akár a Bayern München.

Még befogható a QPR

Bár öt pontra nőtt Neil Warnock csapatának előnye az élen a mai döntetlennel, csak az üldözők bénasága miatt nincs igazán nyomás alatt a Queens Park Rangers. A múlt heti, Norwich elleni vereség után most hazai pályán nem bírtak a Bristollal, ráadásul a vendégek a Tottenham-kölcsönjátékos Steven Caulker fejesével az utolsó pillanatban egyenlítettek. Vajon lesz-e csapat, amelyik igazán meg tudja szorongatni a botladozó Rangerst?

Szexi Sven is lopakodik

A forduló nagy vesztese a Swansea, amely a második helyről kezdte a napot, és győzelme esetén két pontra megközelítette volna a QPR-t, ám kikapott a Leicester otthonában 2-1-re. A nagy ambíciókkal bíró Leicester City ugyan még messze van a feljutástól, de az élcsapatok egyikének legyőzése valószínűleg jót fog tenni az Eriksson-csapat moráljának. Azt tudtátok, hogy Szexi Sven egykori nagy kedvence, Darius Vassell is ott játszik? Ma pont ő lőtte a győztes gólt.

A legjobb formában levő csapat a Watford

Bár a szezon elején a kiesés elleni harcot tartottuk valószínűnek, a Lódarazsak fiatal csapata elképesztő sorozatot produkál éppen: a mai, Scunthorpe elleni győzelme sorozatban az ötödik volt. Malky Mackay fiai ebben a sorozatban a QPR-t és a Cardiffot is jól elverték az élcsapatok közül, ráadásként pedig korszerű, gyors és szép focit játszva. Akárhol is végeznek, azt gyanítjuk, hogy a Championship góllövőlistáját vezető csatárt, Danny Grahamet év végén körül fogják udvarolni a rivális klubok, de rajta kívül is van pár ügyes fiatal ott – például a mai meccs győztes gólját szerző Matthew Whichelow. A Watford rájátszást érő helyen áll most!

Roy Keane nagy szarban van

Sokan már azt sem értették, hogyan élte túl Keano a tavalyi szezont a Traktorosok kispadján, de idén egy jó rajttal átmenetileg sikerült elhallgattatnia a kétkedőket. Az utóbbi hetekben azonban az Ipswich szép lassan visszakerült oda, ahol a tavalyi szezon nagy részét töltötte, vagyis a kiesőzóna fölé. Ma hazai pályán szenvedtek vereséget a Nottingham Foresttől, és ugyan csak egy szerencsétlen öngól döntött, ez mégsem fogja vigasztalni az Ipswich igazgatótanácsát, ha ránéznek a tabellára. A Forest viszont, ha nem rontja el nagyon az elmaradt meccseit, a surranópályán bekúszhat a playoff-helyek valamelyikére már a közeljövőben is.

Döntetlenekkel gyógyulnak a nagy gyengélkedők

A forduló legdrámaibb feltámadása a Sheffield Unitedé: a Pengék öt perccel a rendes játékidő vége előtt még kettő-nullás vesztésre álltak otthonukban a Doncaster ellen (mindkét gólt kedvencünk, a szupercsatár Billy Sharp lőtte!). Aztán szépítettek, majd a hosszabbítás hatodik percében Robbie Kozluk gondoskodott róla, hogy az új manager, Micky Adams hazai bemutatkozása ne vereséggel végződjön. Három nap leforgása alatt a második pontot szedte el élcsapatoktól a másik botladozó óriás, a Middlesbrough: hétvégén a Leeds otthonában, ma pedig a Norwich ellen játszott 1-1-et. Tony Mowbray, avagy a népszerű Mogga a jelek szerint stabilizálta a Boro helyzetét, egy ikszre ma már bárki ellen jó lehet a csapat, most már a győzelmek jöhetnek.

A további meccsek egy mondatban:

Visszarántotta a Coventryt a középmezőnybe a Barnsley; Az új szerzemény, Iversen góljával verte a Prestont a Palace; Nem bírt a Millwallal a megtorpanó Derby; Ezúttal otthon a Hulltól kapott három gólt a Portsmouth; Shane Long duplájával verte a Burnleyt a masszív Reading.

A Cardiff-Leeds rangadót kedd este játsszák.

Újabb jele annak, hogy a Rúgd és fuss! szeretete öl, butít és nyomorba dönt: csaknem pontosan egy évvel azután, hogy a Football League egyik legtehetségesebb fiatal managerei közé soroltuk, másodszorra is menesztették Mark Stimsont, aki tavaly még a Gillingham kispadján ült, ám miután a klub az utolsó fordulóban kiesett a League 1-ból, mennie kellett, és nyártól a Barnet managere lett. A londoni Méhek azonban január elején kieső pozícióból várták a folytatást, a tulajdonosok pedig úgy döntöttek, nem bíznak Stimsonban, így jelenleg a kopasz, katonás edző munkanélküli.

Az említett tavalyi cikkben kilenc feltörekvő brit edzőt mutattunk be, közülük heten még a helyükön vannak, Stimsonon kívül Paul Trollope, a Bristol Rovers egykori managere kényszerült azóta távozni.

Adam Johnson ünnepli a képen a Blackpool ellen szerzett gólját: a meze alatt lévő trikón gyerekkori barátjától, Dale Robertstől, a Rushden & Diamonds egykori kapusától búcsúzik, akit tavaly december közepén felakasztva találtak meg a lakásában. A fiatal kapus a brit bulvársajtó szerint azért lett öngyilkos, mert korábbi csapattársa, Paul Terry (aki egyébként nem más mint John Terry bátyja) állítólag lefeküdt barátnőjével, aki röviddel ezután el is hagyta.

Amióta a Rúgd és fuss! kiemelten rajong George Burley-ért, a Szexistenért, azóta nem jönnek neki össze a dolgok. Előbb a skót válogatottnál bukott meg, majd nyártól a Crystal Palace managere lett, de sajnos ott se jöttek össze neki a dolgok: a Palace szinte végig a kiesőzónában tanyázott, és néha ugyan szerencséje sem volt, de a jelek szerint az utóbbi időben már a játékosok sem hittek Burleyben, és január 1-jén 3-0-ás sima vereséget szenvedtek a Millwall otthonában. Pedig az összeállítás (Speroni, Clyne, McCarthy, Barrett, Ambrose, Danns, Garvan, Scannell, Bennett, Marrow, Counago) egyáltalán nem rossz, főleg az Ambrose, Garvan kettőst irigyelhetné meg nagyon sok csapat a Championshipben.

Jason Puncheon klasszikus mesterhármasával azonban a Millwall könnyedén nyert, és még ugyanazon a délután megjelent a Palace honlapján a hír: Szexistent menesztették. Gyaníthatóan legközelebb valami gyenge skót csapat kispadján találkozhatunk vele, pedig amikor egy évtizede felvitte az Ipswichet a Premier League-be, a legtehetségesebb új edzők egyikének tűnt. A Palace ideiglenesen az egykori legendát, Dougie Freedmant ültette a helyére, és kíváncsian várjuk, sikerül-e megúszni a kiesést.

Éppen elég idő telt el az angol válogatott utolsó idei mérkőzése óta (sőt időközben az is kiderült, hogy Anglia nem fog nyolc év múlva vébét rendezni), hogy higgadtan lehessen értékelni a fájdalmas kudarccal végződött nyári világbajnokságot követő félév teljesítményét. Öt meccsből három győzelem, egy döntetlen és egy vereség, ami így elsőre nem is tűnik rossz mérlegnek, főleg, hogy mindezt tíz rúgott és négy kapott gól mellett sikerült elérni. Ha azonban ehhez hozzávesszük azt, hogy egyáltalán nem világos, milyen elképzelésekkel vágott neki Anglia a 2012-es Európa-bajnokság selejtezősorozatának, és nagyon úgy tűnik, hogy magának a szövetségi kapitánynak sincsen több fogalma minderről, akkor már korántsem ennyire bíztató a helyzet.