Rúgd és fuss!

Lassan a célegyenesbe fordul a Premiership, és a bajnoki címért meg a negyedik helyért történő versenyfutással legalábbis egyenrangú izgalmakat biztosít a kiesés ellen folytatott küzdelem, ami szokás szerint nyílt, és legalább a fél liga érintve lehet még benne. A Rúgd és fuss! most megpróbált kidolgozni egy objektív osztályozási szisztémát, amellyel könnyedén megállapíthatjuk, mely csapatokra van és melyekre nincs szükség a ligában. Lássuk!

Öt szempontot vettünk figyelembe, amelyek – figyelem! – szerintünk fontosak, és egytől ötig osztályoztuk mindegyiket a kiesésnél potenciálisan érintett tíz csapat esetében.

1. Múlt: Az angol futballban mindig is fontosak volt a tradíciók, és nekünk is sokat számít, mennyire patinás egy adott klub, miket ért el a múltban és mennyire hű a hagyományaihoz. Sose tagadtuk, hogy közelebb áll a szívünkhöz az első bajnokságot 1889-ben megnyerő Preston North End, mint mondjuk egy gyökértelen Milton Keynes Dons.

2. Jövő: Még ennél is fontosabb az utánpótlás. Milyen már, hogy vannak klubok, amelyeknek nincs saját akadémiájuk, és deklaráltan az olcsó külföldi importra vannak berendezkedve, az utánpótlás-nevelésre meg magasról tesznek. Mi is rájuk!

3. Tömegbázis: Bár Angliában nincsenek Stadler FC vagy Volán szintű szörnyszülött csapatok, amikre a kutya se kíváncsi, azért nem mindegy, hogy Leedsben egy harmadosztályú meccsre is kétszer annyian mennek ki, mint Wiganben egy első osztályúra. Ugyancsak hazai példa, de itthon is utáltuk, amikor a fél NB1 budapesti volt, az se volt jó senkinek.

4. Játékospolitika: Kinek jó az, ha egy csapat éveken át mindenféle koncepció nélkül vásárol futottak még játékosokat külfölről, leginkább a gyors haszonszerzés reményében? A cél meg éveken át csak annyi, hogy ne essünk ki. Nagyon nem díjazzuk az ilyet.

5. Játékszemlélet: Mert azért nekünk sem mindegy, hogy egy csapat akar-e legalább támadni, vagy minden meccsén beparkol a busszal a kapu elé és szevasz.

20. Portsmouth

Múlt: Az aránylag későn alapított Portsmouth sikeres klub lett a negyvenes-ötvenes évekre, bár igazi legendás csapata sosem volt, az ötvenes évek végén meg gyakorlatilag négy évtizedre eltűnt a színről. De azért volt mit lábbal tiporni az elmúlt évben. 3

Jövő: Utánpótlás-akadémia van, Harry Redknapp óta, bár az eredményei nemigen érezhetők – még ebbe a mostani hulladék csapatba se nagyon fér be a fiatalok közül senki. 2

Tömegbázis: A Pompey-szurkolókra tényleg senkinek nem lehet egy rossz szava sem, lelkes tábor az övéké. Más kérdés, hogy a Fratton Parkot nem lenne nehéz megtölteni, de még ez sem sikerül mindig. 3

Játékospolitika: Kapkodás, tűzoltás, pénzé tett sztárok, csőd. 1

Játékszemlélet: Ilyen szedett-vedett csapattal még jó, hogy nincs ilyen, bár becsületükre legyen mondva, nem estek szét. 2

Összesen: 11

19. Bolton Wanderers

Múlt: Az 1874-ben született klub a Football League alapítója volt, bár igazán komoly szerepet sosem játszott, leszámítva pár kupagyőzelmet. Az ötvenes évek vége óta a klub jobbára csak vegetál és liftezik, és akkor rendesek vagyunk, hiszen a Reebok Stadiumért nem is vontunk le pontot. 4

Jövő: Academy van, de ebből Kevin Nolan óta egyelőre még nem sokat profitált az első csapat. 2

Tömegbázis: Greater Manchesternek lassan annyi Premier League-csapata lesz, mint Londonnak. Szükséges ez? Nyilván nem, és ez a nézőszámon is megmutatkozik. Ráadásul a Bolton-szurkolók általában csak akkor hallatják a hangjukat, ha utálni kell a managert. 1

Játékospolitika: A nemrég jött új manager, Owen Coyle egyelőre az elődje, Gary Megson által összerakott kerettel dolgozik, aminél van sok ellenszenvesebb is a ligában, ez már nem Big Sam állatkertje. 3

Játékszemlélet: Ugyebár a Bolton Allardyce alatt Anglia egyik leggyűlöltebb csapata volt, Megson alatt meg szimplán kilátástalanul unalmas. Coyle-nak lesz dolga elég, ha a Burnley-nél látott támadófocit akarja ide is. 2

Összesen: 12

18. Burnley

Múlt: Még egy ligaalapító klub, amely egészen a hetvenes évek közepéig nagyon is rajta volt a futballtérképen, nyert bajnokságot és még az európai kupákban is vitézkedett. Azóta meg semmi, egészen mostanáig. 4

Jövő: Owen Coyle sok fiatalt hozott, van a keretben nem egy saját nevelésű játékos is, vagyis a jövő akár szép is lehet. 3

Tömegbázis: A klubnak a legkisebb város ad otthont a Premier League-ben idén képviselt települések közül, viszont ehhez képest dicséretesen sokan járnak meccsre. 3

Játékospolitika: Coyle szigetországiakra építette csapatát, amely az egyik legszimpatikusabb volt a ligában, de utóda, Brian Laws is ebben a szellemben folytatta tovább. 4

Játékszemlélet: A Burnley hazai pályán bárkire veszélyes, idegenben meg szinte senkire. Legalábbis Coyle alatt így volt, Laws saját stílusa pedig még nem látszik. 3

Összesen: 17

17. Hull City

Múlt: A klubnak több mint száz évet kellett várnia a megalakulásától kezdve, hogy végre az első osztályban játszhasson, és az a száz év bizony csak a legritkább esetben szólt a Hullról, bár a tigriscsíkos mezük a kilencvenes évek elején tényleg unikum volt. 2

Jövő: Academy nincs, de van pár saját nevelés a keretben, közülük Tom Cairney még a kezdőcsapatba is bejátszotta magát. 2

Tömegbázis: Hull népes és lelkes északi város, kevés az üres folt a 25 ezres KC Stadium nézőtérén. 3

Játékospolitika: Phil Brownnak néha lasszóval kell összefogdosni a játékosokat, mert a jelek szerint kevesen akarnak „Fishing Townban” játszani, de Bullard vagy Hunt megszerzése mutatja, hogy ambíció azért van. 3

Játékszemlélet: Küzdenek ugyan a Tigrisek, de kevés emlékezetes húzásuk volt idén. 2

Összesen: 12

16. Wigan Athletic

Múlt: Na ne vicceljünk. A Wigan a klasszikus felkapaszkodott újgazdag csapat. 1

Jövő: Academy nincs, saját nevelésű játékos Leighton Baines óta a keret közelébe se került. 1

Tömegbázis: Nem sokaknak tűnne föl, ha kiesne ez a csapat, el vannak arrafelé foglalva túlságosan is a rögbivel. Meg különben is, Greater Manchester. 1

Játékospolitika: Roberto Martinez nem sokat tesz azért, hogy szerethető csapat legyen a Wigan – zsoldosok Latin-Amerikából és a spanyol bajnokságból, hiányoznának bárkinek is? 1

Játékszemlélet: Az tény, hogy a Wigan-meccsek ritkán fulladnak unalomba, nem is játszik feltétlenül rossz futballt a Wigan, de ettől még simán ki is eshetnek. 3

Összesen: 7

15. Wolverhampton Wanderers

Múlt: Ligaalapító klub, bajnoki címek és kupagyőzelmek, Billy Wright, győzelem tévés meccsen a Puskás-féle Honvéd ellen, UEFA-kupadöntő – a Wolves igazi legendás csapat, világszerte sok szurkolóval, még akkor is, ha az utóbbi 30 év nem éppen róluk szólt. 5

Jövő: A Wolves utánpótlás-nevelése hagyományosan erős, és ugyan a mostani csapatban kevés a saját nevelés, Robbie Keane vagy Joleon Lescott nem a klubon múlott, hogy nem játszanak már itt. Egyébként meg így is dicséretesen sok a brit és ír fiatal a keretben. 3

Tömegbázis: A 28 ezres Molineux szinte minden meccsen tele van, itt tényleg jobban szeretik a focit a rögbinél. 4

Játékospolitika: Mick „Merlin the Magician” McCarthy példaértékűen építkezett korábban, kár, hogy idén megtorpant, és elkezdett kapkodni. 3

Játékszemlélet: A tavaly Championshipet nyerő Wolves olyan látványos futballt játszott, amilyet évtizedek óta nem láttak a Molineux-ben, idén viszont nincs önbizalom, defenzív és riadt játék van, és csak ritkán villan meg a tavalyi mágia. 2

Összesen: 17

14. West Ham

Múlt: Hát ezt a csapatot végképp nem kell bemutatni senkinek. És lehet, hogy nem nyert bajnokságot, meg sokszor kiesett, de Bobby Moore vagy Trevor Brooking csapata nélkül nem az igazi a Premier League. 5

Jövő: A West Hamé Anglia egyik, ha nem a legsikeresebb futballakadémiája, amely csak az elmúlt bő évtizedben olyan játékosokat adott a világnak, mint Rio Ferdinand, Frank Lampard vagy Joe Cole. A mostani keretben is sok a saját nevelés. 5

Tömegbázis: A West Ham vérmes szurkolóiról mindenki tudja, hogy hozzátartoznak a klub történetéhez, meg is töltik az Upton Parkot rendszeresen. 5

Játékospolitika: Ez visszavezethető ugyan a pénzügyi nehézségekre is, de a West Ham a középszer foglya lett az utóbbi egy-két évben, és ebben azért szerepe van Gianfranco Zolának is, akit valamiért imádnak a buta angolok, akik Alan Curbishley-t ennél sokkal jobb eredményekkel is utálták. 2

Játékszemlélet: A West Ham hagyományosan jó támadófocit játszik, és valami ilyesmivel próbálkozik Zola is, de mondjuk közepes sikerrel. 3

Összesen: 20

13. Sunderland

Múlt: A Sunderland a hőskorszak igazi nagy csapata volt, amely az ötvenes évek óta viszont már nem tölt be olyan fontos szerepet. Azért eredményei voltak azóta, még ha csak elvétve is, a Roker Parkért pedig kár. 4

Jövő: A futballakadémia az utóbbi években lett igazán meghatározó, és éppen most törhet át egy generáció a közeljövőben, közülük Jordan Henderson már gyökeret is vert a nagycsapatban, őt követhetik még többen is. 3

Tömegbázis: A Stadium Of Light a harmadik legnagyobb befogadóképességű stadion idén a Premier League-ben, és az átlagosan 40 ezer szurkoló az észak-angolokra jellemző vehemenciával ordibálja végig a meccset. 5

Játékospolitika: Roy Keane ugyebár telepakolta írekkel a csapatot, míg most Steve „Hájfejű Mank Geci” Bruce egy elég sokra hivatott csapat gerincét alakította ki, amelyben kulcsszerepet kapnak az angol fiatalok is. 4

Játékszemlélet: A Fekete Macskáknak még nincs igazán kiforrott stílusuk, ha kijön a lépés, bárki ellen képesek jól játszani, most viszont hetek óta csak szerencsétlenkednek. Lesz ez jobb is. 3

Összesen: 19

12. Blackburn Rovers

Múlt: Igen, a Blackburn is Football League-alapító, amely a harmincas évekig hozzá is tette a magáét az angol futballtörténelemhez, utána több mint hatvan év szünet, hogy aztán Jack Walker milliói hozzásegítsék a klubot egy bajnoki címhez 1995-ben. 3

Jövő: Academy van, de ahol Sam Allardyce kezében van a gyeplő, ott csak a legritkább esetben támaszkodnak a fiatalokra, de a Blackburn sosem az utánpótlásáról volt híres. 1

Tömegbázis: A Blackburnre híresen kevesen voltak kíváncsiak 15 éve is, most pedig pláne. 1

Játékospolitika: Big Samnek mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy összeszedje a liga legellenszenvesebb trógereit. Diouf, Chimbonda, meg a holt fölösleges Michel Salgado, és még az Arsenalnál is kevesebb angol - ehhez tényleg csak gratulálni tudunk. 1

Játékszemlélet: Már Mark Hughes, sőt elődje, Graeme Souness idején is népszerűtlen volt a Blackburn durvasággal határos játékstílusa, akkor Allardyce Boltonja volt a testvércsapat. Úgyhogy, ha lehet mondani, a legmegfelelőbb ember jött Blackburnbe, akinek annyira ellenszenves a mindenkori csapata, hogy az valahol már szimpatikus tulajdonság. 2

Összesen: 8

11. Stoke City

Múlt: A Premier League legrégebbi klubja (1863!), természetesen ligaalapító is, aztán Sir Stanley Matthews és Gordon Banks, ezek nagy dolgok, még akkor is, ha a Stoke nem nyert soha bajnokságot, csak majdnem. 4

Jövő: A Stoke akadémiája ha nem is messze földön híres, de legalább van már egy ideje, és van is pár fiatal a keretben. 2

Tömegbázis: A Britannia Stadiumba nem véletlenül érkeznek remegő lábbal az ellenfelek, ez a leghangosabb közönség a ligában, és a 28 ezer ember majdnem mindig szavatolható a lelátón. 4

Játékospolitika: Tony Pulis szerencsére kigyógyult abból a betegségéből, amikor másfél éve válogatás nélkül kétméteres szenegáliakat hozott a klubhoz, egészséges egyensúly van a keretben a külföldiek és a szigetországiak között. 3

Játékszemlélet: Igen, még ezen a blogon is volt rá példa, hogy a Stoke játéka és Rory Delap bedobásai közé egyenlőségjelet tettek, pedig idén fehéren-feketén kiderült, hogy ez nem igaz. A Stoke amellett, hogy távolról sem csak az általunk amúgy csodált Parittyaemberre támaszkodik, saját karakteres stílussal rendelkezik, remek szélsői vannak, semmi baj nincs velük. 4

Összesen: 17

A táblázat alsó fele tehát ideális esetben így fest majd májusban:

11. West Ham
12. Sunderland
13. Stoke City*
14. Wolverhampton Wanderers
15. Burnley
16. Hull City*
17. Bolton Wanderers
18. Portsmouth
19. Blackburn Rovers
20. Wigan Athletic

(*egyenlő pontszám esetén a valódi tabellán elfoglalt helyezés döntött)

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.

Az évtized végefelé szokás különböző listákat készíteni az elmúlt tíz év legfontosabb eseményeiről, és mivel ahogy azt olvasóink is észrevehették, itt a blogon egyrészt a múltba visszatekinteni is szeretünk, másrészt listákat is előszeretettel állítunk össze, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és összeírtuk azt a tíz dolgot, amelyek szerintünk az elmúlt évtizedben az angol futball legfontosabb eseményeinek számítottak, vagy legalábbis nagy jelentőséggel bírtak.

1. Michael Owen aranylabdája

Michael Owen volt az első angol futballista, aki a France Football Aranylabda-szavazásán az első helyen végzett 1979 óta, amikor Kevin Keegan másodszor nyerte el egymás után a díjat. Sokan azonban máig azon kárognak, hogy soha nem nyerte meg a legjobb Európában játszó játszó játékosnak ítélt díjat ennyire jelentéktelen játékos, mint Owen. Ezek az emberek azt felejtik el csupán, hogy Michael Owen a 2000-2001-es szezonban számolatlanul rúgta a gólokat, csapatával mindent (FA kupa, Ligakupa, UEFA-kupa, Európai Szuperkupa) megnyert abban a szezonban, ahol csak elindultak, kivéve a bajnokságot, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az év meccsén szinte egyedül végezte ki az angolok ősellenségeinek számító németeket a müncheni Olimpiai Stadionban. Ez meg bőven elég az első helyhez, akkor meg pláne, ha egyébként a második helyen Raul, a harmadikon pedig Oliver Kahn végez.

2. A Wembley lebontása

A szövetség egyszercsak úgy döntött, hogy az angol futball jelképének számító nemzeti futballstadiont bezáratja, leromboltatja és a helyére egy új, korszerű stadiont építtet, ezúttal futópálya nélkül  Az már a sors furcsa fintora, hogy az utolsó Wembleyben megrendezett meccsen a németek nyerni tudtak egy távoli Didi Hamann szabadrúgásgóllal, ami így Kevin Keegan szövetségi kapitányi búcsúját is jelentette egyben. Ha jelentős késéssel ugyan, de 2007-re elkészült az új Wembley (a kezdeti tervek ellenére a legendás ikertornyok megtartása nélkül), ahol az angol válogatott 1-1-es döntetlenre végzett a brazilokkal, és Keegan után már a harmadik szövetségi kapitány (az átmenetileg kinevezett Peter "Unalmas" Taylor és az öt évet lehúzó Sexy Sven után) ülhetett a padon, igaz már ő sem sokáig.

3. Germany 1 England 5

Ebben az évtizedben játszotta az angol válogatott a története talán egyik legdicsőségesebb mérkőzését, amely méltó megbosszulása volt mindennek, amit a németek műveltek azt megelőzően, úgy általában is, de legfőképpen az angolokkal. Ez a meccs  nagyjából három dolgot jelentett: újra van remény a vébére kijutásra (és annál talán sokkal többre is egyszer!), Owen és Heskey felélesztették az angol futball legszebb hagyományait a klasszikus csatárkettősükkel, és felbukkant a válogatottban egy zseni, akiről akkoriban még senki sem sejtette, hogy az, aki természetesen nem volt más, mint a védekező középpályás posztján tündöklő Steven Gerrard. És akkor az ember egyáltalán nem szégyellte magát azért, hogy minden angol gól után egy Franciaországban dolgozó ismeretlen angol segédmunkással összeölelkezve ugrándozik egy zsúfolásig telt lyoni pubban.

4. David Beckham Szupersztár

David Beckhamről lehet azt gondolni, hogy alapvetően egy ügyetlen futballista, aki mást nem is tud, csak beadni és szabadrúgást lőni (szerintünk egyébként ennyi pont elég), vagy csak szimplán egy köcsögnek tartani, akinek mindennél fontosabb az, hogy milyen frizurát viseljen, vagy éppen milyen újabb tetoválást válasszon magának, de azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy ő a leghíresebb futballista a világon. Mindezt ráadásul úgy érte el, hogy soha nem választották meg a legjobb játékosnak sem Angliában, sem Európában, sőt egyáltalán semmilyen komolynak számító egyéni díjat nem zsebelhetett be soha. Amit azonban elért, az az, hogy gyakorlatilag nincs olyan termék, amelyet ne reklámozott volna, szinte minden számottevő divatlap címlapján ott díszelgett a fotója, parfümöt kreáltak neki, a világon a legtöbb mezt az ő nevével adták el, és ki tudja még mi minden fűződik a nevéhez. Mindez természetesen nem jöhetett volna össze neki, ha például húsz évvel korábban születik, kevésbé jóképű, és nem egy karrierje csúcsán lévő popsztárt vesz feleségül. De azt mindezek ellenére nem szabad elfelejteni, hogy David Beckham idén a negyedik világbajnokságára készül, és talán soha senki nem küzdött annyit az angol válogatott sikeréért az elmúlt 20 évben, mint ő.

5. Money, money, money

Hogy hol is kezdődött minden? Talán ott, amikor kiderült, hogy Roy Keane végül elfogadta a Man Utd új ajánlatát, így végül nem szerződött el Milánóba az Interhez, és mindezt potom 50 ezer fontos heti fizetés ellenében. Akkor még szinte mindenkit sokkolt az értelmetlenül nagy összeg, manapság viszont már a másodosztályban is lehet ennyi pénzt keresni. Igen, azóta megváltozott egy-két dolog, ami többek között egy szibériai férfinak volt köszönhető. A teljes ismeretlenségből előbújva 2003 nyarán ugyanis Roman Abramovics megvásárolta a Chelsea Football Clubot, és rettenetes mennyiségű pénzt kezdett játékosvásárlásra költeni. A folyamat megállíthatlan lett: új tulajdonosok kezébe került a Man United és a Liverpool is, sőt ha minden igaz, akkor az Arsenal is egy tengerentúli üzletember kezébe kerül, akinek megérzéseink szerint valami súlyos titok lappang a múltjában. Innentől már nem volt nagy lépés, hogy különböző olajsejkek (szaudiak vagy emírségekbeliek, nem teljesen mindegy?) kezdtek el focisat játszani. És hogy mindez jót tesz-e az angol futballnak? Hát nyilván nem.

6. A Fat Four dominanciája

Eleinte ugye volt a 90-es évek második felét végignyerő Manchester United, akikhez csatlakozott az Arsenal, majd az évtized elején a Chelsea és a Liverpool is, és nagyjából ez a négy klub határozza meg azóta is a Premier League bajnoki címért folytatott küzdelmeit. Nagyjából ekkortájt kezdett elege lenni az embernek az angol elsőosztályú klubfutballból, ami egyébként egybeesett azzal, hogy itthon először lehetett élőben követni a meccseket, így az sem véletlen talán, legfeljebb szánalmas, hogy az angol foci hazai rajongói leginkább a Fat Four közül választanak maguknak csapatot. Mindenesetre 2004 óta egy alkalmat leszámítva nem végzett másik klub a bajnokság első négy helyén, sőt azóta ketten közülük a Bajnokok Ligáját is megnyerték. Nem véletlen, hogy sokan tartják unalmasnak az angol bajnokságot, ahol már október-novemberre leszűkül a bajnoki címért való versenyfutás két-három csapatra (és ráadásul mindig ugyanazokra a csapatokra!), és figyelmüket inkább az angol második vonal küzdelmei felé fordítják.

7. Az Arsenal tisztán külföldiekből álló kerete

Lehmann, Lauren, Toure, Cygan, Clichy, Pires, Vieira, Edu, Reyes, Bergkamp, Henry (cserék: Almunia, Senderos, Flamini, Fabregas, Van Persie), a Hetvenéves Vénasszony ezt a keretet nevezte a 2005. február 14-én lejátszott Crystal Palace elleni bajnoki meccsre. Hogy mi a furcsa ebben az összeállításban? Hát természetesen az, hogy egyetlen brit játékos sem szerepel benne. Ja, hogy ez már előfordult hat évvel korábban is? Igen, a Chelsea ugyan 11 külföldivel lépett pályára Southamptonban, de legalább a padon sajátnevelésű angolok ültek (Jody Morris, Jon Harley és John Terry), és ha nincs a sok sérülés, akkor a kezdőbe is befért volna legalább három (Le Saux, Wise és Sutton). Wenger ezzel szemben legfeljebb csak kettőt nevezhetett volna, akik közül az egyik megbetegedett, a másik meg nyilván sérült volt, vagy éppen szokásához híven hisztizett. És ha mindez nem lett volna elég, az évtized utolsóelőtti napján újabb rekordot állítottak fel: két angol csapat mérkőzésén egyetlen angol játékos sem szerepelt a kezdőcsapatokban, a menedzserek sem szigetországiak, és ugye mondanunk sem kell, hogy természetesen a tulajdonosok sem azok.

8. A Championship - a világ legizgalmasabb bajnoksága

Amíg a jöttment újgazdagok megcsinálták az elitligájukat és elnevezték Premiershipnek, majd később Premier League-nek, az angol futball alsóbb osztályait tömörítő Football League elöljárói sem tétlenkedtek ám. A 72 klubot tömörítő liga osztályait ügyes marketingfogással átnevezték (így lett a First Divisionből a sokkal előkelőbb csengésű Championship), szereztek egy tőkeerős szponzort, egységes mezfeliratozást alkalmaznak, sőt a labdákat is a klubok színeinek megfelelően gyártják, amit pár éve egy klassz reklámmal is megtámogattak. Ellentétben a Premier League-gel, amelyet ugyanaz a négy klub ural majdnem egy évtizede, a Championship végeredményét előre megjósolni teljességgel lehetetlen, bárki megnyerheti a bajnokságot, és bizony bárki ki is eshet, és ha még ez sem lenne elég, a szezon végén őrülten izgalmas rájátszásban dől el a harmadik feljutó klub kiléte. Nem mellesleg a Championship a világ legnézettebb másodosztályú bajnoksága, amelynek a nézőszámai meghaladják például a Serie A-meccsekéit, és több tévétársaság is élőben adja a mérkőzéseket fordulóról-fordulóra. Vagyunk egy páran, akik az elmúlt évtizedben szívesebben követték a másodosztály küzdelmeit, ahol sokkal inkább meg lehet találni azt a fajta angol futballt, amibe az ember nagyjából 25 évvel ezelőtt visszavonhatatlanul beleszeretett.

9. WAGs

Korábban is divat volt focistákkal mutatkozni, járni, vagy szimplán csak kefélni velük, az viszont már sokkal inkább az elmúlt évtizedre jellemző, hogy viszonylag ismert sztárocskák választanak pasit maguknak a futballisták közül (az egyedüli kivétel talán Billy Wright, aki az egyik Beverley-nővért vette feleségül, a kor híres énekes triójának egyik tagját). Popsztárok, modellek, topless modellek és hivatásos konzumnők lettek a futballisták női, elegendő anyagot szolgáltatva a szaftos sztorikat amúgy sem nélkülöző brit bulvársajtónak, sőt még tévésorozatot és tévés vetélkedőműsort is ihletett az új jelenség. A csúcspont azonban a 2006-os vébé alatt jött el, ahol a feleségek és barátnők bandába verődve járták Baden Baden méregdrága üzleteit, ha nem vedeltek valahol, vagy neadjisten éppen a lelátókon pózoltak miközben pasijaik a pályán focizni próbáltak. Az angol válogatott csúfos kudarcát sokan az ő túlzott jelenlétüknek tulajdonítják, ami még egyszer nem fordulhat elő, ugyanis a szigorú Fabio Capello (ellentétben vén kujon elődjével) nyilvánvalóvá tette, hogy a feleségek és barátnők jelenléte Dél-Afrikában nemkívánatos.

10. Chelsea-Manchester United, BL-döntő 2008

Két angol csapat a legrangosabb európai kupa döntőjében? Ha ez 10 évvel ezelőtt történik, akkor talán még lázba is jöttünk volna. De őszintén bevalljuk, hogy mi mostanában már egyáltalán nem követjük figyelemmel ezt a majomcirkuszt, ahol azt sem lehet tudni, hogy hány csapat jut be a csoportküzdelmekbe, azt meg aztán végképp nem, hogy kik is konkrétan a résztvevők. De ez most mindegy is, ilyen ugyanis korábban még soha nem fordult elő, hogy angol házi döntőt rendezzenek a Bajnokok Ligájában. A meccsre egyébként már nem nagyon emlékszünk, talán csak arra, hogy Ronaldo be is lőtt és ki is hagyott egy tizenegyest, Abramovics meglepő módon viccesen kapkod a szívéhez a tizenegyespárbaj alatt, és John Terry ahelyett, hogy belőtte volna a mindent eldöntő büntetőt (és ezzel Abramovics álmát valóra váltotta volna, ráadásul hazai pályán, Moszkvában!) a rúgás pillanatában elcsúszott és a labdát estében a kapufát is érintve mellé vágta.

Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

Mondjuk hiba volt a csapatba hozni néhány köcsögöt, az igaz. Közülük a volt klubja elleni gólt látványosan ünneplő rohadék, Adebayor és a világ legtúlértékeltebb játékosa, Robinho már nem fértek a kezdőbe Hughes utolsó meccsén a Sunderland ellen, és ez sokak szerint jelzésértékű volt. Utolsó pár meccsét leszámítva ugyancsak csalódást okozott eddig a csillagászati összegekért vett Carlos Tevez, és a védelem is produkált néha furcsa dolgokat, úgyhogy belefutott a csapat egy rossz időszakba, sorozatban hozta a döntetleneket, de még ezzel együtt is összesen kétszer (!) kapott csak ki ebben a szezonban, ami hihetetlen adat.

A Citynek ugyan a bajnoki címre ezzel együtt sem lehet sok esélye már idén, de aki azt gondolta, hogy a semmiből egy-két év alatt meg lehet vásárolni a bajnokságot, az nyilvánvalóan egy ostoba barom. A baj csak az, hogy egyre több angol csapat van hasonlóan ostoba barmok kezében, és nincs sok jel, ami arra utalna, hogy ez a folyamat megfordulna. Szögezzünk le valamit: a Manchester City egyáltalán nem áll rosszul. Ha az elmaradt meccsüket hozzák, akkor mindössze három ponttal vannak lemaradva a 4. helyezett Aston Villa mögött, ami ha jól tudom, a minimális célkitűzése a Citynek erre a szezonra.

De nem, az arabok úgy gondolták, hogy a csapatuknak alázni kell mindenkit a ligában, úgyhogy kirúgták Hughest (egy győztes meccs után!) és a helyére odahozták Roberto Mancinit. Most eltekintve attól, hogy Mancini nyilvánvalóan két átigazolási időszak leforgása alatt Anglia legocsmányabb csapatát fogja kialakítani a Cityből (Bellamy, Ireland és a többiek, szevasztok!), milyen megalázó eljárás már ez, hogy meg sem mondanak Hughesnak semmit, pedig nyilvánvalóan MINDENKI tudja, hogy nem véletlenül ül ott Mancini a lelátón a Sunderland ellen, de csakazértsem szólnak a jelenlegi menedzsernek, hanem a meccs után egy közleményben jelentik be a változást. Az egészben igazából ez a leginkább felháborító, és nem véletlen, hogy a játékosok sem örültek a történteknek. Ezek után nyilván nem marad más hátra, mint ugyanúgy drukkolni a City ellen, mint a Fat Four bármelyik tagja ellen, úgyhogy még nagyobb lesz a teher az Aston Villán és a Tottenhamen, sőt, ezek után a City vagy United kérdésnél is egyértelmű lesz a válasz, és Sir Alex remélhetőleg feltörli még a padlót ezzel a nyálas stricivel.

Azok kedvéért pedig, akik szerint „így mennek a dolgok a világban”, azoknak elmondjuk, hogy bármilyen furcsa is, de Angliában mostanáig nem Jesus Gil y Gil számított az etalon klubtulajdonosnak, ugyanis ez az esztelen edzőkeringő azóta van csak, amióta a Briatorék, Romanovok és a megjegyezhetetlen nevű ázsiai befektetők (meg sajnos brit követőik) szerepet kaptak a brit futballban. Tudjuk jól, hogy nem 1986-ot írunk, amikor még Alex Ferguson öt évet kapott rá, hogy végre bajnokesélyes csapatot alakítson ki, de ez a tempó Angliában egészen a közelmúltig ismeretlen volt, most már sajnos nem az.
 

Sohasem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy bizony nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évek angol klubfutballjára. Akkoriban a balszélső balszélső volt, tizenegyest akkor fújt be a bíró, ha igazi szabálytalanság történt, a menedzser csak akkor változtatott a kezdőcsapaton, ha valamelyik játékosa súlyosan megsérült, a külföldiek száma ugye korlátozva volt, a stadionoknak még rendes nevük volt, és a csapatok mezein általában hosszú évekig ugyanaz a reklámfelirat díszelgett. Pedig nem ment minden ilyen simán, már ami a mezeken szereplő reklámok angliai megjelenését illeti: míg a kontinensen már rég bevett szokás volt, hogy a különböző csapatok szerelésén sörök, áruházláncok, elektronikai cikkek, vagy autók logói virítottak, az angol szövetség igyekezett gátat szabni a klubok ilyesfajta bevételeinek.

Az első angol csapat, amelyik fittyet hányt a tiltásnak és a mezére reklámfeliratot helyezett el, az a ligán kívüli Kettering Town volt. A Kettering Town játékosai ugyanis a menedzser, a korábbi Wolves-legenda, Derek Dougan közbenjárására és a helyi gumis vállalkozó nagy örömére Kettering Tyres feliratú mezben futottak ki a pályára 1976. januárjában a Bath City elleni meccsen. A szövetség azonban lecsapott és a felirat azonnali eltávolítását követelte. A ravasz Dougan ekkor a feliratot Kettering T-re változtatta, mondván az csak a csapat nevére utal, de a szövetség képviselői hajthatatlanok maradtak, és a kilátásba helyezett pénzbüntetés hatására a többi betű is szép lassan lekerült a mezről (érdekes egyébként, hogy a Kettering Town több mint harminc év elteltével ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor idén januárban egy kupamérkőzés erejéig a játékosok mezén a Palestine Aid szerepelt, felhívva ezzel a figyelmet egy a palesztin területeken élők megsegítésére létrehozott szervezetre). Az áttörésre azonban már nem kellett sokáig várni: 1979-ben a csúcson lévő Liverpool és az egyik japán elektronikai cég megállapodása értelmében a Vörösök mezére a HITACHI felirat került, és ezt követően, ha nem is azonnal, de mindegyik csapat szert tett egy szponzorra, akinek a logója szigorúan a szövetség által engedélyezett méretben és betűnagysággal kikerülhetett a mezekre. Ezek az együttműködések némely esetben olyan sikeresek és hosszantartóak voltak, hogy a klub és a szponzor neve szinte egybeforrott. Lássuk, hogy milyen klubokról és milyen szponzorokról beszélünk!

JVC - Arsenal

Az egyik legkorábbi mezreklám volt az Arsenalé, ami az ember emlékezetében összekapcsolódik a George Graham által fémjelzett korszakkal, amikor az Ágyúsok hosszú idő után először elkezdtek nyeregetni ezt-azt. Például 1989-ben a bajnokságot az utolsó másodpercben lőtt Michael Thomas-góllal. Természtesen akkor is a JVC szerepelt a játékosok mezén, mint ugye akkor is, amikor évekkel később Dennis Bergkamp megérkezett a Highburybe. Talán nem véletlen, hogy amióta a japán elektronikai cég logója helyett egyéb szponzorok neve került az Arsenal mezére, már a csapat is egyre kevésbé rokonszenves?

HOLSTEN - Tottenham Hotspur

A Spurs óriási szolgálatott tett a magyar embernek, ugyanis bizonyítást nyert, hogy a német sörgyár nevében nem szerepel "I" betű! Különben önmagában is menő volt, hogy egy csapat mezén sörreklám szerepeljen, pláne, hogy ahhoz a sörhöz akkoriban még hozzá is lehetett férni. Az meg külön szívderitő volt, hogy a számítástechnika világába tett négy szezonos kitérő után az észak-londoni klub visszatért a megszokott sörhöz. Az már más kérdés, hogy a korábbi sikerek és a szemet gyönyörködtető támadófutball nem tért vissza a White Hart Lane-re, így három szezon után úgy látszik örökre elváltak a Spurs és a Holsten útjai.

SHARP - Manchester United

Egykor az volt az érzésünk, hogy a Man United mezén amíg világ a világ a japán elektronikai konszern neve fog szerepelni. Azonban mint mindennek, egyszer ennek is vége lett: 2000-ben jött a Vodafone és visszautasíthatatlan ajánlattal tett pontot egy 18 (!!!) éves gyümölcsöző együttműködés végére. Még belegondolni is szédítő: a MU mezszponzora már akkor a SHARP volt, amikor a Videoton kiverte őket az UEFA-kupából 1985 tavaszán, és David Beckham és barátai is még SHARP feliratú mezben emelték magasba a nagyfülű serleget 1999-ben! Nem véletlenül nevezik a szurkolók a Man United legsikeresebb korszakát úgy, hogy "The Sharp Years".

NEC - Everton

A liverpooli kékek ugyan az első sikerüket nem NEC-feliratú mezben érték el, ugyanis a nagy menetelés kezdetét jelentő 1984-es kupadöntőben az Everton mezén még a bizarr hangzású HAFNIA szerepelt (ami állítólag egy hűtőszekrénymárka, de erre azért nem vennénk mérget), de utána tíz éven keresztül le sem jött a bűvös három betű a dresszről. Az ember akkoriban csak sejtette, hogy itt valami elektronikai cuccról lehet csak szó, és mindenét odaadta volna egy NEC gyártmányú 60 perces magnókazettáért.

Carlsberg - Liverpool

Meglepő, hogy a Liverpool klasszikus szponzorának logója pont a nagy sikereket követően került fel a mezre: amikor a csapat sorban nyerte a bajnokságokat, hazai és európai kupákat a nyolcvanas években, Dalglish és társai Crown Paints (festék) és Candy (mosógép) feliratú mezekben feszítettek. Ugyan az egyik leghosszabban tartó együttműködés az, ami a Liverpool és a dán sörfőzde között jött létre 1992-ben, nagy sajnálatunkra azonban a jövő szezontól már a gyarmati időket idéző nevű Standard Chartered Bank neve és logója fog a Liverpool mezén díszelegni.

Bár itt a Rúgd és fuss!-on nem igazán szeretjük a gazdag tulajdonosuk által felfuttatott, felkapaszkodott csapatokat, a Peterborough előtt fejet kellett eddig hajtanunk. A Posh („Puccosok”) becenévre hallgató, és eddig nem sok emlékezeteset produkáló klubot 2006 őszén vette meg egy ír ingatlanmágnás, Darragh MacAnthony, és elég sok pénzt ölt bele, de nemcsak ennek tulajdonítható, hogy a Peterborough két év alatt két osztályt lépett felfelé, és idén már a Championshipben kezdte az idényt, noha két éve ilyenkor még a League Two-ban nyomta. A Posh szimpatikus módon nem külföldi varázslókban bízott, hanem az angol alsóbb osztályok tehetségei közül mazsolázva épített ütőképes csapatot, a menedzser pedig Sir Alex Ferguson fia, Darren lett.

A mindenkit meglepő tavalyi feljutás után azonban jött a borítékolható megtorpanás, amihez persze az is hozzájárult, hogy a Championship azért sokkal erősebb liga a League One-nál, itt már komoly a különbség a két liga között. A Peterborough nem is nagyon bírta a tempót, és a zömmel fiatal, alsóbb osztályokban szocializálódott játékosokból álló csapat az utolsó helyen fordult a novemberbe, bár nem túlzottan leszakadva. MacAnthony azonban úgy döntött, hogy valamit lépni kell, ezért Darren Ferguson vitte el a balhét a csapat rossz szereplése miatt, és távozni kényszerült. A lépés nem volt túl népszerű, a szurkolók nagyobbik része pontosan tudta, hogy Fergusonnak nagyon sokat köszönhet a klub, és úgy érezték, két ilyen év után igazán érdemelt volna még egy kis türelmet, de nem így történt. Ferguson tehát ment, a helyére pedig nem egy nagy név, hanem Mark Cooper érkezett az ötödosztályú Kettering csapatától.

Bár Ferguson menesztésével mi sem értettünk egyet, Cooper szerződtetése továbbra is azt a Peterborough-t mutatja, amit megszerettünk: nem a nagy nevek bűvöletében és nem is az egzotikumban bíznak, hanem edző- és játékos-szinten is a feltörekvő tehetségekben. A Posh keretében alig található máshonnét ismert játékos, a Norwichtól vett utánpótlás válogatott kapuson, Joe Lewison kívül mindenki itt szerzett nevet. Így a skót B válogatottban már bemutatkozó 24 éves balszélső, George Boyd az ötödosztályú Stevenage csapatától érkezett; a gólerős, 25 éves Craig Mackail-Smith a Dagenham & Redbridge-től, míg ékpárja, Aaron McLean (26) a Grays Athletictől. A 21 éves középpályásra, Paul Coutts-ra a skót sokadosztályú Cove Rangersnél figyeltek fel, a 22 éves Chris Whelpdale-re a Billericay Townnál, és a sor még folytatható. Idén év közben elhozták már a Grimsby Town védőjét, Ryan Bennett-et, aki 19 évesen (!) már klubja kapitánya volt, illetve egy másik védőt, Scott Griffiths-t is (24, szintén Dag & Red).

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Olvasóink jól tudják, hogy az angol futballból távolról sem csak a Premiershipre korlátozódik figyelmünk, és nem állunk meg a Championshipnél sem, úgyhogy gyorsan nézzük meg, mire számítunk idén a harmadosztályban. Előrebocsátanánk, hogy alig maradt olyan edző, aki tavaly ilyenkor is ugyanazon a kispadon ült. Ez is mutatja, milyen öldöklő küzdelem folyik a League One-ban.

A jelek egyelőre arra utalnak, hogy a tavalyi és főként a tavalyelőtti őrült kiszámíthatatlanság az idén nem ismétlődik meg a Championshipben, ahol a kiesett Premier League-csapatok tényleg komolyan gondolják, hogy vissza szeretnének jutni. És mi köze ennek a League One-hoz? Hát az, hogy ott is ugyanez várható. A frissen kiesett Charlton és a harmadik éve itt szerencsétlenkedő Leeds hét forduló után azonos pontszámmal, négy pont előnnyel várják a folytatást, és igazából meglepődnénk, ha bárki komolyan bele tudna még szólni a vetélkedésükbe.

AUTOMATIKUS FELJUTÓK:

A Charltonnál bölcs döntés volt, hogy nem rúgták ki a nyáron azt a Phil Parkinsont, akivel kiesett ugyan a csapat, de csak a hülye gondolhatta azt, hogy az elmúlt évek számos hibás döntését a Rúgd és fuss! egyik kedvenc fiatal managerén kell leverni, aki most már a saját kedve szerinti kerettel vághatott neki a szezonnak. Ugyan be kellett áldozni egy-két jó játékost (például a középhátvéd Mark Hudsont a Cardiffnak), de sikerült megtartani a 17 éves szupertehetséget, Jonjo Shelvey-t, és maradt a gólerős középpályás, Nicky Bailey is. Melléjük érkezett még néhány, ezen a szinten erősítést jelentő futballista is, úgyhogy a csapat erős, valami nagy tragédiának kéne történnie ahhoz, hogy ne sikerüljön a visszajutás.

Nagyjából ugyanezeket mondhatjuk el a Leedsről is, nem feledve, hogy tavaly is rájuk tettünk, aztán jól ráfáztunk. Most viszont olyan magabiztosan és határozottan hozza az eredményeket, ahogy tavaly egyszer sem tette, és ez nagymértékben köszönhető annak, hogy a Blackpooltól egy szinttel lejjebb váltó manager, Simon Grayson is végrehajthatta az általa szükségesnek tartott változtatásokat a keretben. A nagy tehetség Fabian Delph-et ugyan elvitte az Aston Villa, de így legalább sikerült megtartani a liga leggólerősebb csatárát, Jermaine Beckfordot, aki idén sem állt le a gólgyártással. Grayson gyakorlatilag újjáépítette a védelmet, de hozott új embert a középpályára is, ám az egyik legjobb húzása az, hogy felrázta azt a Bradley Johnsont, aki már tavaly úgy tűnt, hogy elmegy a csapattól, most viszont középpályás létére egyre-másra szállítja a fontos gólokat. Nagy kedvencünk, a trükkös skót szélső, Robert Snodgrass is nagy formában játszik, úgyhogy ha most sem jutnak fel a Fehérek, akkor tényleg beleülünk a hüvelykujjunkba.

PLAY-OFF:

A play-off helyekért már nagyobb a versengés, jóval nehezebb megtippelni a rájátszást elérő négy csapat kilétét. Tavaly ugyan beégtünk a Huddersfielddel is, mégis azt gondoljuk, hogy a Terrierek idén már nem hibáznak. Tavaly Stan Ternant hiába vásárolt jól, csapnivalóan szerepelt a csapat, és nem is csoda, hogy a télen mennie kellett, hogy jöjjön a helyére az új edzőgenerációt képviselő egykori Newcastle-középpályás, Lee Clark. A keret alaposan kicserélődött, de jött egy sereg szépreményű fiatal (köztük az Ipswich 19 éves csatára, Jordan Rhodes és a Watford tehetsége, a húszéves Theo Robinson), valamint a liga egyik legjobb védője, a Southendtől érkezett Peter Clarke. Ők, kiegészülve a Huddersfield hagyományosan jó utánpótlásából kikerült ifjakkal, nagyon jó csapatot alkothatnak.

Őrületesen jól indult a Colchester szezonja: egy hetest rúgtak a Norwichnak idegenben, mire a Kanárik bosszúból elvitték a managert, Paul Lambertet, úgyhogy edző után kellett néznie a Colchesternek, de nem biztos, hogy rosszul jártak a cserével. Aidy Boothroyd ugyanis már bizonyított, amikor a Watfordot felvitte a Premier League-be, és biztosan tanult a hibáiból. Itt van aztán az első osztályban éveket lehúzó csatár, Kevin Lisbie, de nagy fogásnak tűnik az is, hogy kölcsönben itt játszik a Watford szépreményű ír középpályása, John-Joe O’Toole. A rajt jól sikerült, sem az edzőcsere nem kavart be, sem pedig az, hogy a klub rekordigazolása, Steven Gillespie (tavaly érkezett 400 ezer fontért a Cheltenhamből) eddig egy percet sem játszott, úgyhogy miért mehetne minden így tovább?

Annak idején még Paul Ince vitte fel a League One-ba az MK Donst, de aztán elcsábította a Blackburn, a folytatást ismerjük. A helyére érkező Roberto Di Matteónak majdnem sikerült újabb osztályt ugrania, de ebben a Scunthorpe megakadályozta őket szerencsére, igaz, az olasz edzőt így is elvitte a West Brom, úgyhogy Ince visszakulloghatott, hogy folytassa a munkát. A Franchise FC szimpatikusnak továbbra sem szimpatikus, bár a játékoskerettel sok bajunk nem lehet, hiszen sok a szigetországi fiatal, közülük a húszéves csatárra, Sam Baldockra kell leginkább odafigyelni, de tetszenek nekünk az igazolások is: a csatár Jermaine Easter (Plymouth) és a középhátvéd David McCracken (Wycombe) igazi erősítést jelenthet, a play-offra jó lesz a csapat.

Az utolsó fennmaradó play-off helyre azért bekúszhat egy meglepetéscsapat, bár akik figyelik a League One eseményeit, azok tudhatják, hogy a Southend nagyon masszív csapat, még úgy is, hogy nincs sok pénz a klubnál. Van viszont a kitűnő edző, Steve Tilson, aki lassan kipróbálhatná magát egy jobb csapatnál is, bár ha minden igaz, jövőre már új stadionba költözik a Southend, ami több nézőt és pénzt hozhat a konyhára. Mindenesetre a liga egyik legmegbízhatóbb csatára, Lee Barnard maradt, az ő góljaival beszemtelenkedhetnek a Rákászok az első hat közé.

ODAÉRHETNEK MÉG:

Először nem túl bátran a Norwichot tippeltük volna a hatodiknak, de ott inkább a konszolidáció szezonja lesz ez. A Kanárik pocsékul indultak, és ugyan a Colchester elleni 1-7 után kirúgott Bryan Gunn helyére érkező egykori skót válogatott középpályás, Paul Lambert személye garancia lehet arra, hogy szép lassan összekapja magát a szebb napokat is látott csapat, de ahhoz idő kell. A keret nem gyengült lényegesen, sikerült néhány olyan játékost igazolni, akik már ismerik a ligát, de csak magunkat tudjuk ismételni: idő, idő, idő.

Tavaly mi kiejtettük volna a Bristol Roverst, de nekik eszük ágába sem volt kiesni, most pedig olyan jól kezdték a szezont, ahogy már emberemlékezet óta nem, és akár még meglepetést is okozhatnak, de a Southamptonhoz távozott Rickie Lambert rengeteg gólja akkor is hiányozni fog. Meglepetés volt a javából, amikor tavaly elküldték a Hartlepool kipróbált menedzserét, Danny Wilsont, aki most a Swindon csapatával mutathatja meg, hogy igazságtalanul bántak el vele. Bár olyan hatalmas klasszisokat nem igazoltak, és eladták a csatárreménység Simon Coxot is, de Danny Wilsonnak egyszer már kijöhet a lépés. A feljutók közül a Gillinghamet és a Brentfordot is viszi a lendület, egyikük akár még szerencsével be is csúszhat az egyik play-off helyre: két karakteres, feltörekvő manager (Mark Stimson és Andy Scott), az előbbinél ráadásul van a kanadai Simeon Jackson személyében egy csatár, akiért már most sorban állnak a kérők. Végül itt van még a Millwall, amely a tavalyi hősies menetelés után kicsit másnaposan kezdte a szezont, de Kenny Jackett össze fogja kapni a csapatot, főleg, hogy sikerült megtartani a keresett amerikai középhátvédet, Zak Whitbreadet is.

FUTNAK MÉG:

Kimaradt egy nagynevű klub a feljutásra esélyes csapatok közül, és ez a májusban a Championshipből kihulló Southampton, mely ráadásként mínusz tíz ponttal kezdte a szezont, miután fizetésképtelenül fejezte be az előzőt. Jött egy új svájci tulajdonos, managernek pedig Alan Pardew, aki elhozta Rickie Lambertet ugyan, de az első évben a büntetésnek köszönhetően a bennmaradás lesz az elsődleges cél. Az Oldham tavaly szerintünk esélyes volt a feljutásra, ehhez képest nem így történt, és még John Sheridant is elzavarták egy katasztrofális vereség után (2-6 az MK Dons ellen), utódja Dave Penney, akinek nem lesz könnyű dolga, bár a lojális balszélső, Chris Taylor egyelőre maradt, pedig talán a legjobb a posztján a ligában. A Walsall, a Carlisle és a Hartlepool azok a csapatok, melyekről semmi extra nem jut az eszünkbe, és amelyektől biztos középszert várunk, de ide sorolhatjuk a Brightont is – egyébként ennél a négy csapatnál is edzőváltás volt tavaly óta (újabb jele annak, hogy megőrült a világ), de meglepődnénk, ha idén bármelyik is rájátszást érő hely környékére keveredne, kiesni meg csak nem fognak.

FÉLHETNEK:

Félni a kieséstől az Exeternek kellhet, bár szerintünk megússzák, a két év alatt két osztályt ugró csapatnak most inkább meg kéne kapaszkodnia, de Ashley Tisdale képes erre. A Leyton Orient évek óta késélen táncol, végül ott is edzőcsere történt, és most Geraint Williams lesz az, aki éppen, hogy, de benntartja a csapatot.

KIESNEK:

Kiesők? Az újoncok közül szerintünk csak a Wycombe lesz az, mert Peter „Unalmas” Taylor pont azt a régi edzőgenerációt képviseli, amit a másik három feljutó csapat menedzserei éppen tolnak félre. Kiesik a Stockport is, amely örülhet, ha nem jelent csődöt év végéig, a Tranmere pedig azért, mert a hülye tulajdonosok megérdemlik a sorsukat: nyáron kirúgták Ronnie Moore-t, mert nem érte el a play-offot (nem is lett volna reális elvárás), a helyére pedig idehozták John Barnest, akiről már mondtuk, hogy imádtuk, mint játékost, de edzőként egy katasztrófa, ezt az eredmények is mutatják. Végül kiesik a Yeovil is, mert egyszer már eltörik az a korsó.

Amikor ezt a blogot elkezdtük írni, az angol válogatott éppen lemaradt az aktuális kontinenstornáról, ráadásul még szövetségi kapitánya sem volt. A dolgok tehát nem néztek ki valami túl jól, és ezen az újonnan kinevezett külföldi kapitány sem segített, akinek a személyét enyhén szólva nem fogadtunk kitörő lelkesedéssel. A folytatás is igazolni látszott bennünket, hiszen nem történt semmilyen érdemleges változás sem a csapat összetételében, sem játékfelfogásában, már ha egyáltalán lehetett valami olyasmiről beszélni. Ellenben nagy versengés folyt a csapatkapitányi karszalagért, ami fontosabbnak látszott még az alkalmazott taktikánál is. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy ugyanaz a koncepciótlan, középszerű, kiszámítható játék lesz továbbra is jellemző az angol válogatottra, amelyet az előző években a korábbi két szövetségi kapitány alatt tapasztalt az ember. És bizony mekkorát tévedtünk!

Az angolok nélkül megrendezett Európa-bajnokság után lejátszott VB-selejtezők azonban ránk cáfoltak, ugyanis Fabio Capello több olyan változtatást hajtott végre, ami egy csapásra megváltoztatta a korábban végtelenül öntelt, de egyben nyomasztóan töketlen csapat játékát. Az igazi fordulópontot természetesen a zágrábi mérkőzés jelentette, ahol Capello két meglepőt is húzott: egyrészt reaktiválta a mindenki által többször leírt Emile Heskey-t, másrészt volt mersze az érinthetetlen David Beckham helyett egy kisfiút, Theo Walcottot a kezdőbe tenni. Mindkét húzása tökéletesnek bizonyult, ugyanis Anglia rég nem látott látványos játékkal verte tönkre a horvát válogatottat. Ekkor derült ki, hogy Capello teljesen tisztában van azzal, mit kell tennie ahhoz, hogy az egyébként egyénileg remek játékosokból álló angol válogatottból igazán ütőképes csapatot hozzon létre, ami ugye az elődeinek egy-két meccs kivételével nem nagyon sikerült.

Először is rájött arra, hogy Rooney számára meg kell találnia a tökéletes szerepet, ahol a lehető leginkább tudja hozni magát. Tévesen Capello is sokáig egy szem előretolt csatárként játszatta, vagy párban egy hozzá nagyon hasonló kaliberű támadóval (Defoe, Owen), de időközben rájött arra, hogy Rooney csak szenved ebben a szerepkörben. Rooney ugyanis nem arra való, hogy háttal a kapunak az előreívelt labdákat megtartsa, hanem éppen az, hogy a valaki más (ez lett Heskey) által megtartott, kiverekedett és továbbpasszolt labdával lendületből megiramodjon a kapu felé. A döntés helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Wayne Rooney már kilenc gólnál tart a sorozatban.

Capello sikeresen birkózott meg azzal a szinte lehetetlennek tűnő feladattal is, hogy az angol futball két legjobb középpályását egyszerre tudja pályára küldeni, hogy azok ne ütközzenek folyton egymásnak, és ne kárhoztassa az egyiket kizárólag védekezőfeladatok ellátására. Tökéletesen működik a gépezet: hol az egyik, hol a másik megy előre, de valaki mindig visszazár a helyükre, aki Lampard esetében Barry, míg Gerrard helyére Rooney szokott visszajönni, vagy Ashley Cole tolódik feljebb. A legutolsó meccsen mindketten két gólt szereztek, ez ugye önmagáért beszél.

Eközben igazán nehéz döntéseket is meg tudott hozni, mint például amikor szép csendben kitette David Beckhamet a kezdőből, és mindezt úgy, hogy amikor a pályára küldi az utolsó öt-tíz percre, Beckham őszinte mosollyal áll az oldalvonal mellett, miközben Capello a hátát paskolja. Vagy például legutóbb, amikor nem engedett a közvélemény nyomásának, és nem tette be az egyébként élete formájában lévő Jermaine Defoe-t a horvátok elleni kezdőcsapatba, hanem kitartott erőcsatára, Emile Heskey mellett.

Egy nappal azután, hogy Anglia kijutott a 2010-es dél-afrikai világbajnokságra, a brit sajtó természetesen már arról beszélt, hogy Anglia a világbajnoki cím esélyese. Mi maradjunk viszont egyelőre annyiban, hogy úgy néz ki, Angliának van egy csapata, amely természetesen még korántsem tökéletes, de legalább rendelkezésre áll még kilenc hónap a vébéig, hogy Capello rendbetegyen ezt-azt. Például addig Robert Greenben tudatosítani kellene, hogy ő az elsőszámú kapus, Glen Johnsonnak meg kellene tanulnia védekezni, a hosszantartó sérüléséből visszatérő Joe Cole-nak helyet kell valahogy csinálni a csapatban, valamint kitalálni valamit arra az esetre, ha netán Emile Heskey megsérülne.