Rúgd és fuss!

Nézzük a lényeget: Anglia legyőzte Szlovéniát és bejutott a nyolcaddöntőbe. Ez jó hír, függetlenül attól, hogy az USA a másik meccsen a várakozásoknak megfelelően legyőzte Algériát - tökmindegy, hogy az utolsó percben lőtt góllal, lássuk be, ez volt a reális eredmény. Anglia pedig egy olyan meccsen szórakozta el a csoportelsőséget, ahol a látottak alapján gólokkal kellett volna nyernie.

Az angol válogatott eddig két meccsen van túl a világbajnokságon és egyiken sem tudta még akár percekre sem megközelíteni azt a játékot, amit a selejtezőkön látottak alapján feltételeztünk, és gyakorlatilag egyetlen játékos sem nyújtotta azt a teljesítményt, amire joggal számítottunk (mondjuk mi sokakkal ellentétben azt gondoljuk, hogy az USA ellen néhol egyáltalán nem volt katasztrofális a csapat teljesítménye). Anélkül, hogy elhibázott taktikáról, középszerű egyéni képességekről és esetleges személycserékről bonyolódnánk teljesen felesleges fejtegetésekbe, mi a bajok fő okát leginkább abban látjuk, hogy ez a csapat a legkevésbé sem csillogtatja azokat az erényeket, amelyek a mindenkori angol válogatottat rokonszenvessé tették. Nos mik is lennének ezek az erények?

Nyerhető meccsen szórt el szombaton két pontot az angol válogatott, ami még nem tragédia, csak most már a maradék két csoportmérkőzést muszáj megnyerni, szűkült a mozgástér. Voltak bíztató percek, de az összkép éppoly hervasztó volt, mint a vb előtti felkészülési meccseken. Egyértelmű: ezzel a játékkal 2010-ben sehova nem lehet jutni a világfutballban. Hiába jók az egyéni képességek, hiába szép fehér a mez, hiába jó az edző, A LABDÁT ENNÉL SZÁZSZOR JOBBAN MEG KÉNE BECSÜLNI.

A napjainkban oly divatos ún. posszessziós (vagyis a labdatartáson alapuló) futball biztosan nem az egyetlen út a boldogsághoz (amint azt az Inter BL-győzelme szépen illusztrálta), de ennyire esetlegesen és labdabizonytalanul nem lehet játszani. Az angol válogatott nem tudja, ebből következően nem is meri megtartani a labdát a középpályán, a hosszan és félhosszan előrelövöldözött passzok pedig valójában nem passzok, hiszen nem emberhez mennek. Az elöl levő játékosok ereje, és ami talán még fontosabb, az ideje azzal megy el, hogy a pálya középső harmadában párharcolnak a labdáért, márpedig azt egy ilyen stramm, tudatos csapattól, mint az amerikai, igazán nem lehet elvárni, hogy készségesen lepattanjanak az ellenfélről. Nem is pattantak.

Az 1-1 teljesen igazságos eredmény, függetlenül attól, hogy Dempsey egyenlítő góljához Green kozmikus bénázása is kellett. Angliának volt a gól mellett egy óriási helyzete, de olyanja volt az amerikaiaknak is. Lássuk, kinek mi köze volt hozzá:

Green: Ennél durvább csak az lett volna, ha egy kirúgásnál kimegy az ötösön túlra, megfordul és bebikázza a labdát a saját kapujába. Az úgynevezett nagy védésénél is óriási mázli kellett, hogy a kapufára, onnan meg kifelé pattanjon a labda. Elment rajta két pont (ez akkor is igaz, ha a szépen dekorált támadószekcióból nyilván egy gólnál többnek kellett volna kijönni). Osztályzata: 1

Johnson: Nem oly rég még a hideg rázta az embert, ha hozzá került a labda, most kifejezetten az volt a reményteli, amikor ő csinált valamit. Hátul megbízható volt, elöl a nagyon kevés kreatív ember egyike - ami persze a többiek kritikája is. 6,5

Terry és King: Különösebb gond ezen a meccsen nem volt, de életbiztosításnak sem tűnt egyikük sem. 6

Carragher: A megsérült King helyére állt be a szünetben, és ahogy középhátvéd kollégáinak, neki is bőven volt gondja a gyors és ügyes amerikaiakkal. Belegondolni is rossz, hogy mondjuk egy argentin csatársor ellen mihez kezdene. 5

A. Cole: Talán a felállás miatt nem jött annyit előre, mint jöhetett volna, de persze akkor Johnson miért tudott. Előrejátékban sokkal több kell. 6

Lennon: Voltak jó megmozdulásai, a Milner lecserélése utáni taktikai módosítás (miszerint két klasszikus szélső futkározik a két oldalon) nem tett jót, kevesebbszer került játékba. 5,5

Gerrard: Szép gólt lőtt, lelkesen beszedett egy sárgát (ami nagyon rosszul fog jönni később, ha Anglia véletlenül összeszedi magát és messzebbre jut), sokat vállalt, de sok labdát elszórt, nem tudott stabilitást adni a középpályának. 6

Lampard: Megint nem. Az, hogy valaki bárhonnan fölé tud lőni, nem ok arra, hogy folyton válogatott legyen. Senkitől sem zavartatva passzolt a pálya közepén bedobásra. 4,5

Milner: Szélső középpályásként szerepelt 26 percet, akkor Capello rájött, hogy az USA ellen ehhez ő egyszerűen túl lassú. Most rossz volt nézni, de középen minden bizonnyal több haszna lenne, remélhetőleg nem pörgött ki végleg a csapatból. 3,5

Wright-Phillips: Szokás szerint futkározott, de nehéz lenne építő megmozdulást felidézni tőle. Amíg úgy volt, hogy ő a huszonvalahanyadik ember a keretben, nem zavart senkit, mert aranyos fiú, de az nem jó ötlet, hogy játsszon is. 4

Heskey: Szép gólpassz, kihagyott szuperhelyzet (és még egy jó fejes-lehetőség, ami szintén kimaradt). Nem érthetetlen, hogy Capello miért őt erőlteti, hiszen a selejtezőkben ez volt a jó felállás, de neki is nagyot kéne javulni hatékonyságban. 6

Rooney: Nincs formája csúcsán, de ha el se jut hozzá a labda, nem is várható, hogy belejöjjön. Johnson - és helyenként Gerrard - mellett így is ő volt az, akin látszott, hogy szeretne gyorsabb és koncentráltabb játékot kierőltetni a barátaiból. 6

Crouch: Az volt a meccs legszomorúbb része, amikor már ő is játszott - ez nem feltétlenül az ő hibája, mert nem ő adogatott teljesen tanácstalanul a saját védővonalán, de ettől még tény. Hogy egy ízben a félpályára jött vissza labdáért, az részben taktikai fegyelmezetlenség, részben az egész csapat kétségbeesett tehetetlenségének jele. 4

Capello: SWP-t becserélni bátor és papíron jó húzás volt, de tudni lehetett előre, hogy el fog halni a szilárd amerikai védelmen. Ha pedig két futkározó-cselező szélsővel akar játszani Anglia, mindjárt nem fest olyan jól a keret, amiben ilyen játékosból pont ez a kettő van (hiszen Walcott és Adam Johnson is otthon maradt). Neki kell megoldást találni a középpálya kínjaira; a bizalom még töretlen. 5

Az már egyaltalán nem újdonság, hogy az angol futball szereplői általában, és mind közül legfőképpen a szövetség illetékesei rendszeresen a legnagyobb bénaságokat képesek elkövetni (elég csak Sexy Sven különböző sejkekkel való ál-alkudozására, Steve McClaren kapitányi kinevezésére, a kapitányi karszalagért folytatott bugyuta versengésre, a Nagy Szexbotrányra, a lehallgatási ügyre, vagy éppen Lord Triesman legutóbbi gaffjára gondolni), de a mai majomcirkusz minden képzeletet felülmúlt. Az előzetes elképzelések szerint Fabio Capello ma hirdette volna ki hivatalosan a világbajnokságra utazó 23 fős keretét miután azzal a hét játékossal, akik nem tagjai az utazó keretnek személyesen közli a döntését. Itt azonban egy kis hiba csúszott a számításba, mivel az egyik kimaradó játékost sehogysem tudta elérni telefonon (vajon ki lehetett az és mit csinálhatott?), így nagyjából az átigazolási szezon utolsó óráira emlékeztető találgatás vette kezdetét, sőt egyes újságírók az információikat szinte azonnal közzétették twitter-oldalaikon, amiket az ember vagy elhitt vagy nem, amíg helyi idő szerint délután négy órakor ki nem derült a végleges névsor.

Kapusok (David James, Robert Green, Joe Hart):

Itt ugye nagyon sok változásra nem lehetett számítani, a nevek eleve tudottak voltak, legfeljebb az nyitott még, hogy június 12-én ki áll majd a kapuba. Capello azt nyilatkozta, hogy mindegyik kapusnak egyenlő esélye van, de valahogy mi mégis úgy gondoljuk, hogy a számkiosztásnál Robert Greennek fog jutni az egyes számú mez (ezzel alig több mint egy éve még ki is egyeztünk volna), de ma már mégis leginkább azt kívánjuk, hogy bárcsak ne lenne igazunk és egy vagány húzással, a bravúrjairól és remek tánctudásáról méltán híres Joe Hart kezdjen az USA ellen.

Hátvédek (Jamie Carragher, Ashley Cole, Rio Ferdinand, Glen Johnson, Ledley King, John Terry, Matthew Upson, Stephen Warnock):

Na itt viszont már igazán súlyos gondok vannak. Ki gondolta volna valaha, hogy egy angol válogatott legingatagabb csapatrésze éppen a védelem lesz? És manapság sajnos éppen erről van szó. Talán az jellemzi legjobban a helyzetet, hogy élete legnyomorultabb tavaszát átvészelő Ashley Cole visszatérése jelenti az egyedüli pozitívumot. Nincs jobbhátvéd (Glen Johnsonban meccsenként egy kapott gól mindig benne van és Carragher behívása sem tölt el nyugalommal egyetlen épeszű embert sem), a középhátvédek (Rio Ferdinand és John Terry) teljesen formán kívűl és elképesztő hibaszázalékkal nyomják végig a meccseiket. Ezek után tényleg komolyan foglalkoztat valakit az, hogy Baines vagy Warnock lesz Ashley Cole cseréje?

Középpályások (Gareth Barry, Michael Carrick, Joe Cole, Steven Gerrard, Frank Lampard, Aaron Lennon, James Milner, Shaun Wright-Phillips):

Annak csak örülünk, hogy ma reggel az orvosi stáb úgy döntött, hogy Gareth Barry egészséges és így részt vehet a világbajnokságon, hiszen ő Capello egyik alapembere volt a selejtezőkön (minden mérkőzésen játszott) és egyébként mi is jóval nyugodtabbak vagyunk, ha a pályán van. És itt el is érkeztünk a legnagyobb csalódáshoz: Capello úgy döntött, hogy nem viszi ki Adam Johnsont a világbajnokságra. Jinky (azaz Cselgép) nem azért volt a titkos favoritunk, mert a most befejeződött Championship-szezon legnagyobb sztárjának tartottuk tavaly szeptemberben (hol volt akkor még a Man City és a válogatott), hanem tényleg úgy gondoltuk, hogy ő lehet a meglepetésember, a titkos fegyver, aki bejön, mindenkit kicselez és a beadásából egyből gól születik. Ráadásul ballábas szélső, amilyen ugye az angol válogatottnál emberemlékezet óta nem fordult elő. Ehelyett még csak nem is Walcott (akinek a karrierje tényleg megtorpanni látszik) lett a tagja a keretnek, hanem az az SWP, akit egyébként épp Johnson szorított ki tavasszal a City kezdőjéből. És ha valaki mégis azt gondolná, hogy Adam Johnson helyett Capello Joe Cole mellett tette le a voksát, annak innen üzenjük, hogy bizony ez egy nagy baromság.

Csatárok (Peter Crouch, Jermain Defoe, Emile Heskey, Wayne Rooney):

Ami a csatárokat illeti, itt sem történt semmi meglepő, hacsak nem vesszük komolyan a siránkozókat, akik azt hitték, hogy Emile Heskey helyett Darren Bent kap majd helyet az utazók között. Erről egyrészt egyszer már bővebben kifejtettük a véleményünket itt, másrészt minden ellenkező hiresztelés ellenére az angol válogatott két csatáros rendszerben fog felállni, ahol bizony Heskey-nek mindig is kulcsszerep jutott. Majd esetleg ha nem sikerül gólt lőni a hetvenedik percig, akkor jöhet a villámléptű Defoe, és ha a nyolcvanötödikig sem, akkor a nagy beteg test, azaz Peter Crouch. És abban továbbra is csak reménykedni lehet, hogy Wayne Rooney nem fog megsérülni, vagy nem állíttatja ki magát feleselegen.

Ennek a blognak az indulása óta, tehát több mint két éve tervezzük, hogy a helyszínen tekintsen meg a Rúgd és fuss! négy szerzője egy angol meccset, lehetőleg szívügyünk, a Championship találkozói közül. És ha már Championship, annak is a legfontosabb meccsét, ami ugyan nem döntő, hanem csak a harmadik feljutó csapat kilétéről dönt, de akkor is ez koronázza meg a másodosztály szezonját. Nos, ez idén sikerült, köszönhetően ritkán publikáló csendestársunknak, Gazzának, aki munkakapcsolatait latba vetve szerzett négy belépőt is a Wembleybe, a Blackpool-Cardiff City play-off döntőre. Ott voltunk tehát mind a négyen, a már említett Gazza mellett Dr. Kaukusz R. Patrik, Brúking és jómagam.

Az első sokk akkor ért bennünket, amikor előző nap átvettük a jegyeinket, amiből kiderült, hogy a Football League vendégei között helyeznek el bennünket egy semleges szektorban („No club shirts”), illetve az, hogy hivatalosak vagyunk a meccs előtti ünnepélyes fogadásra is, ahol viszont „smart” dresscode van érvényben („no jeans & trainers”). Ez utóbbi nem kis pánikot keltett és több órás kétségbeesett rohangálást az Oxford Streeten, de végül is abszolváltuk a feladatot, sőt, mint később kiderült, túl is aggódtuk a problémát.

„Ez a környék itt totál Afrika, az ember nem is gondolná, hogy Londonban van” – mutatott ki a taxisofőr a Wembley felé menet másnap, és nem is vitatkoztunk vele, főleg, hogy ahogy a stadion fölötti védjegyszerű ív közeledett, egyre több narancs- és kékmezes szurkolót láttunk az út mentén. A stadionhoz érve még több lett belőlük, és még csak el sem kellett választani őket, jól megfértek egymással keveredve is. Kicsit akklimatizálódtunk, majd a Bobby Moore szobornál levő bejáraton bejutottunk a stadionba, amely onnantól kezdve sokkal inkább emlékeztetett egy szupermodern konferenciaközpontra, mint egy futballpályára, kivéve, hogy megtaláltuk kiállítva azt a bizonyos felső kapufát, amelyről Sir Geoff Hurst mindent eldöntő lövése a gólvonalra pattant ’66-ban.

A fogadás helyszínéül szolgáló különteremben mind a hat, idén play-offot játszó ligacsapat neve és fotómontázsa kint volt a falon (a League 1 és 2 rájátszásaira most hétvégén kerül majd sor), és ugyan reménykedtünk, hogy a rendkívül igényes műsorfüzet mellé megkapunk ajándékba néhány megfigyelőként részt vevő híres edzőt is, de sajnos sem Piszkos Harry, sem Moyes mester nem volt ott a helyszínen. Szpottoltuk viszont Nigel Adkinst, a Scunthorpe-ot bravúrral a másodosztályban tartó managert, a mellettünk levő asztalnál pedig Sean O’Driscoll, a remek idényt záró Doncaster Rovers managere lapátolta a salátát. Náluk is jobban örültünk annak, hogy a Cardiff játékosa, Gyepes Gábor feleségét, Póth Diána műkorcsolyázónőt is kiszúrtuk, akivel egy liftben is utaztunk. Nem is akart hinni a fülének, amikor magyar szót hallott, majd közösen szidtuk a magyar sportcsatornát, amiért csak felvételről adja a meccset, és a végén még utánunk is szólt, hogy aztán a Cardiffnak drukkoljunk ám. Lehet, hogy akkor még nem is tudta, hogy Gyepest nem nevezte edzője a cserepadra sem.

Jegyünk a stadion „cardiffi” részébe szólt, még ha nem is szurkolókkal ültünk egy szektorban, hanem a játékosok családtagjaival és igen, feleségeivel-barátnőivel. Ez utóbbi már önmagában élmény volt, hiszen mikor néz meccset együtt az ember Ross McCormack csajával, aki egyébként „a szegény ember Victoria Beckhamje” imitációját igen hitelesen adja elő? Na ugye! Azt pedig már nem is mondjuk, hogy Londonban ottlétünk alatt végig sokkal jobb idő volt, mint idehaza, egy felhőt nem láttunk az égen, itt pedig örültünk, hogy árnyékba szólt a jegyünk, hiszen a délutáni nap alaposan telibe kapta a Wembley szerencsétlenebb részén tartózkodó blackpooliakat. Mondani sem kell, hogy csaknem teltház volt, és szükséges pufferzóna miatt voltunk csak 82 ezren. Óriási hangulat, amit még az sem tudott elrontani, hogy egy Coldplay-számra vonultak ki a csapatok, minket pedig meg is osztott a párosítás, hiszen ketten a Blackpool, ketten pedig a Cardiff sikerének szurkoltunk.

Az első félidő ráadásul olyan focit hozott, amiről nem is álmodtunk, lévén, hogy az elmúlt évek play-off döntői általában ideges, egygólos meccseket hoztak, amikre rányomta a bélyegét a csaknem százmillió fontos tét. Hát itt nem: rögtön az elején Michael Chopra egy kapufával indított, majd nem sokkal később kapott Peter Whittinghamtől egy álompasszt, és az ilyen helyzeteket pont ő nem szokta kihagyni: 1-0 a Cardiffnak! Alig négy perccel később egy kissé talán túl szigorúan megítélt szabadrúgást kap a Blackpool, és a csapat sztárja, Charlie Adam olyan tökéletesen kanyarítja a pipába, mint … (és most mindenki tegye ide a kedvenc rúgótechnikájú világsztárját). 1-1. Közben a Cardiff erőcsatára, Jay Bothroyd sérülés miatt lekéredzkedik, ami nem jó jel, és kezdi is átvenni az irányítást a Blackpool, mégis egy újabb zseniális Whittingham-passz után a Cardiff örülhet: Joe Ledley kapja az indítást és be is rúgja, 2-1. Ugyanannyi idő telik el, mint az első gól után, amikor újra válaszol a Blackpool: egy beívelésre Marshall kapus ritka szerencsétlenül mozdul ki, és egy kísérletet még mentenek a gólvonalon álló védők, Gary Taylor-Fletcher fejesét viszont már nem: 2-2. Mi, akik a Cardiff sikeréért szorítunk, reménykedünk, hogy a szünetig nem is változik már az eredmény, mert sokkal veszélyesebb a Blackpool, amely könnyedén játssza át a walesiek középpályáját, de hiába, egy újabb védelmi bizonytalanság végén a veterán Brett Ormerod lő gólt, 3-2. És még mindig nincs vége a félidőnek, Whittingham bal lába újra megvillan, Darcy Blake fejel… gól! Felugrunk, de a mellettem ülő Cardiff-szurkoló férfi megütögeti a vállam és a partjelzőre mutat: les, marad a 3-2. Öt érvényes és egy érvénytelenített gól, plusz két kapufa (a Blackpoolnak is volt egy) egy félidőn belül – kell ennél több?

A szünetben nagy nehezen szerzünk sört a büfében, de azzal nem engednek ki a lelátóra, úgyhogy a felét bent kell hagynunk, de inkább ez, minthogy lemaradjunk egy újabb gólról. Kicsit azonban csalódnunk kell, mert a második félidő már nem olyan őrült, ugyanakkor nem kevésbé izgalmas. Chopra megint lő egy kapufát az előttünk levő oldalon, de a Cardiff csak rövid időre tudja rákényszeríteni akaratát a Blackpoolra, amely kifejezetten ügyes, rövidpasszos játékot játszik, és hiába áll jóval gyengébb erőkből papíron a Cardiffnál, érezhető, hogy ma ők a jobbak. Remekül tartják a labdát, a védelmük magabiztos, míg a Cardiff csak helyzetecskékig jut: a csereként beállt McCormack lő az oldalhálóba, és nagyjából ennyi is. A Cardiffnak még arra se futja, hogy a végén olyan istenesen beszorítsák a Blackpoolt, mintha fel is adnák a végére, hiába a négy perc hosszabbítás.

A stadion túlsó felén hatalmas ünneplés kezdődött, miközben szomorú cardiffiak ültek magukba roskadva körülöttünk, és hiába nem játszott Gyepes, még Póth Diána sem bírt a könnyeivel, mi is kicsit elszomorodtunk, de hamar a pályára figyeltünk inkább, ahol a legviccesebb angol edző, Ian Holloway legényei a Fratellis Chelsea Dagger című számára locsolták egymásra a pezsgőt. A kopasz edzőnek eddig is voltak stílusosan futballozó csapatai (QPR, Plymouth), két éve azonban ő sem tudta megállítani a Leicester zuhanórepülését, ami kicsit rontott a renoméján, úgyhogy most mindenkinek megmutatta, hogy a leginkább kiesőjelöltként emlegetett Blackpoolt feljuttatta a Premier League-be. Ráadásul úgy, hogy támadó 4-3-3-as felállásban játszottak, és a védelmi megingások ellenére is nyilvánvaló volt, ez a mai az ő napjuk. Bár mostanában rendre az underdog csapatok nyerik a play-offot (Burnley, Hull), úgyhogy ezek ismeretében pénzt is tettünk volna akár a Blackpoolra, mert annyira nem volt veszítenivalója a csapatnak.

Ellenben a Cardiffnak sokkal inkább: nem elég, hogy a csapat rendre elbukik a sorsdöntő pillanatokban – tavaly például egyetlen gólon múlott, hogy nem jutottak a play-offot játszó első hat helyezett közé –, elég komoly pénzügyi nehézségekről is cikkeztek az újságok mostanában, úgyhogy el lehet képzelni, mit jelentett volna a csapatnak a Premier League. Nem jött össze, és ugyan egy maláj befektetőcsoport a klub hóna alá nyúl, mégsem vennénk rá mérget, hogy meg tudják tartani a sztárjaikat (Chopra, Bothroyd, Whittingham és az a Ledley, akinek le is jár a szerződése), akikkel Premiership-csapatokat is hírbe hoztak már. Dave Jones viszont remek edző, és ha nem lehetetlenítik el a munkáját a pénzügyi nehézségek (a legfrissebb hírek szerint egyébként nem fogják), akkor jövőre bármi lehet abban a Championshipben, ahol most nem lesz új Newcastle.

És miközben a Dave Clark Five Glad All Overjére még a Wembley legendásan rossz talaján megsérülő Gary Taylor-Fletcher is bemankózik a többiek közé ünnepelni (ki gondolná róla, hogy a programfüzet szerint ő „Chocaholic Fletch”, akinek a szobája minden edzőtáborban olyan, mint egy édességbolt?), elkezdünk gondolkodni, hogy mi is lesz a Blackpool sorsa jövőre. Elsőre nyilván arra jutunk, hogy ahogy jöttek, úgy mennek is, a Cardiffnak több sansza lett volna. De aztán jobban belegondolunk, és a fene tudja. Holloway fogadkozik, hogy támadó focit fognak játszani, bárki legyen is az ellenfél, és hogy az ő „working class” csapata majd a seggére ver az elkényeztetett milliomosoknak, az ilyesmit pedig nagyon is szeretjük. Már most megy a hiszti a Blackpool stadionja, a jelenleg 12 ezres befogadóképességű Bloomfield Road miatt, hogy egyáltalán megfelel-e a PL standardjeinek, de hát könyörgünk, miért ne felelne? Hol van az előírva, hogy csak luxusstadionokban lehet játszani, amikor csak zöld gyep kell, két kapu, egy öltöző, lelátó és szevasz. Valamelyik blackpooli játékos azt is hozzátette ehhez, hogy John Terry panaszkodott a Wembley-re, mint a legrosszabb talajú pályára, amin valaha is játszott – várjuk meg, mit fog majd szólni, amikor karácsonykor játszik a Bloomfield Roadon. A klubban húsz százalékos tulajdonrésze van egy narancssárga öltönyös lett üzletembernek, Valeri Belokonnak, míg a többségi tulajdonos, Owen Oyston éveket ült börtönben nemi erőszakért. Minden adott tehát, hogy a nagycsapatok szurkolói utálják a Mandarinokat, főleg, hogy mindenki keverni fogja őket a Blackburnnel. És akkor még Sir Stanley Matthewsról nem is beszéltünk, úgyhogy jövőre hajrá Blackpool!

Most viszont kanyarodjunk vissza május 22.-re, amikor is a meccs utáni fogadáson még elcsípjük a Wigan managerét, „Spanyol” Bob Martinezt a fehér striciöltönyében, hazafelé pedig együtt veszünk metrójegyet régi haverunkkal, Nigel Adkinsszel – lehet ezt még fokozni? Úgy tűnik, hogy igen: a British Airways sztrájkja miatt egy nappal csúszik a hazautunk, ami azt jelenti, hogy pont kimehetnénk az Anglia-Mexikó barátságos meccsre a Wembleybe, két nappal később. Hamar kiderül azonban, hogy az összes jegy elkelt, és ugyan a meccs napján találunk eladó jegyet 110 fontért, azért 36 ezer forint egy ratyi barátságos meccsért még az őrülteknek is sok. De nem is baj, láttuk a Wembley-t így is, benne egy nagyszerű meccset, fantasztikus hangulattal, ami akkor se forgott veszélyben, amikor hazafelé egy metrókocsiban utaztunk szópárbajt vívó cardiffi és blackpooli szurkolókkal, és amikor előbbiek kicsit heveskedni kezdtek és elkezdtek dörömbölni a szerelvény tetején, egyből jött is pár rendőr, és csend lett. Valahogy egy pillanatra sem volt benne a levegőben, hogy ezt a szép napot elronthatná bármi is.

Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

A brit futball első jegyzett színes bőrű játékosa Andrew Watson volt, akiről nagyon sokat nem tudunk, talán csak azt, hogy megfordult a kor legendás amatőrcsapatainál: játszott a glasgow-i Queen's Park Football Clubnál és a londoni Corinthiansnál is, sőt még a skót nemzeti tizenegy mezét is többször is magára ölthette az 1880-as évek legelején. Az utókor hajlamos azonban Watsonról megfeledkezni, és az első színes bőrű futballistaként inkább Arthur Whartont számon tartani.

Wharton, ha ugye nem is a legelső színes bőrű, de a legelső színes bőrű professzionális futballista volt Nagy-Britanniában, miután 1885-ben aláírt a Darlington csapatához. A ghánai születésű Wharton az 1880-as évek elején érkezett Angliába, hogy metodista lelkésznek tanuljon, de hamar rájött, hogy a pezsgő brit sportélet sokkal több szórakozást tartogat számára, mint a Jóisten dolgaival való foglalatoskodás. Wharton a kor szellemének megfelelően majdnem minden sportágban kipróbálta magát, és mindegyikben sikeres is volt! Elismert krikettjátékos volt, de az ő nevéhez fűződik például a Preston és Blackburn közötti táv kerékpáros rekordja, sőt egy ideig ő volt Nagy-Britannia (és állítólag a világ) leggyorsabb embere is, mivel az általa felállított csúcsot (10 másodperc alatt futott le 100 yardot!) két éven keresztül nem tudták megdönteni. Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy Wharton elsősorban mint futballkapus vált ismertté, bár bizonyos csapatokban szélsőt is játszott. Abban az időben a kapusok a térfelük feléig előreszaladva még a kezüket is használhatták, ami a rögbihez tette hasonlatossá a játékot, és Whartonnak bizony megvolt a kellő fizikuma ehhez. Legnagyobb specialitása az ún. dupla öklözés volt, azaz a labdát és a támadó fejét is kiütötte a biztonság kedvéért a beadások alkalmával, de a produkciói különben is a cirkuszi mutatványokra emlékeztettek: ha messze járt a labda a nézőket nevettette, de olyan is előfordult, hogy egy lövést a keresztlécen lógva védett ki, méghozzá úgy, hogy a labdát a combjai közé fogta. Megfordult később a Prestonnál és a Sheffield Unitednél is, ahol egy év után azonban egy másik legenda, Fatty Foulke szorította ki a kezdőből. Visszavonulása után Wharton egyre inkább kizárólag két kedvenc hobbijának szentelte az ideje nagyrészét: az alkoholnak és a fehérnépnek, így nem is annyira meglepő, hogy teljesen magányosan, szifiliszben szenvedve hunyt el.

A huszadik század első évtizedeinek is megvoltak a híres fekete labdarúgói, mint például Walter Tull, aki az első színes bőrű mezőnyjátékosként vonult be a futballtörténelembe.

Tull a Spurs jobbösszekötőjeként vált ismertté, de az észak-londoni karrierje nem tartott sokáig, miután egy idegenbeli meccsen kikezdték az ellenfél szurkolói a bőrszíne miatt, és azt követően már nem nagyon tudott visszatalálni korábbi formájához, így eligazolt a Northampton Town csapatához, ahol viszont több mint száz meccsen szerepelt. Igazi sikereit Tull mégsem a futballpályán, hanem a csatamezőkön aratta: az első világháború kitörése után azonnal bevonult a seregbe, és többek között részt vett a somme-i ütközetben is. Tullt hősiessége elismeréseként hadnaggyá léptették elő annak ellenére, hogy az akkori szabályok értelmében "négerek és mulattok" nem viselhettek tiszti rangot. A futballpályára azonban már sohasem térhetett vissza, mivel egy rajtaütés alkalmával életét vesztette.

Úgy tűnhet, hogy ekkoriban még igencsak elképzelhetetlen volt, hogy az angol válogatott mezében ne tizenegy fehérbőrű játékos fusson ki a pályára. Pedig a 20-es években véletlenül majdnem erre is sor került! Az történt ugyanis, hogy a Plymouth Argyle gólvágója, Jack Leslie, aki a pályafutása során több mint négyszázszor zörgette meg a hálót, meghívót kapott a szövetségi válogatóbizottságtól a válogatott soron következő mérkőzésére. Az illetékesek az utolsó pillanatban azonban mégiscsak visszavonták a meghívót, és azt az Aston Villa centerének, Billy Walkernek küldték el. Az ok? Leslie szerint valószínűleg kimehetett a válogatók fejéből, hogy ő csak egy színes srác...

A második világháború utáni korszak angol futballjában ritkán fordultak elő fekete játékosok, mint ahogy egyébként a társadalmi élet egyéb területeire sem volt jellemző a túlzott jelenlétük. A nehezen fellendülő gazdasági helyzet elégedetlenséget eredményezett, kedvezett a szélsőséges mozgalmak elterjedésének, és a hatvanas évektől kezdve bizony nemcsak programfüzetet osztogattak a futballpályák környékén, hanem a brit Nemzeti Front szórólapjait is. Az általános hangulatot jól jellemzi a konzervatív politikus, Enoch Powell beszéde, amelyben a színes bőrű lakosság gyarmatokra való visszatelepítése mellett érvelt 1968-ban.

Ez az időszak tehát korántsem kedvezett a fekete futballisták széleskörű elfogadottságának, de még így is voltak egy páran, akik a lelátói gyűlöletnek és válogatott szidalmaknak fittyet hányva futottak ki hétről-hétre a pályára. Az egyik ilyen a dél-afrikai Albert Johanneson volt, aki közel egy évtizeden keresztül viselhette az akkor a dicsőséges korszakára még csak készülő Leeds United mezét. Hiába volt ő a legelső színes bőrű játékos aki kupadöntőn szerepelhetett, az utókorban mégis sokkal inkább egy bermudai középcsatár maradt meg mint a korszak meghatározó fekete futballistája. Az alkatra inkább ökölvívóra emlékeztető Clyde Best pont abban az időszakban igazolt a West Ham Unitedhez, amikor a televíziós közvetítések miatt sokkal többen nézték a meccseket, és rajta kívül bizony nem nagyon láthattak a tévénézők fekete játékosokat. Nem véletlen, hogy rengeteg színes bőrű gyerek éppen Clyde Best példáján felbuzdulva kezdett el futballozni, hogy aztán a nyolcvanas évek elejétől már különböző csapatoknál rúgják a labdát. Best helyzete azonban egyáltalán nem volt könnyű: a West Ham szélsőjobboldali huligánokból álló szurkolócsoportja, az Inter City Firm (amelynek egyik vezetője, Cass Pennant történetesen maga is színes bőrű volt!) tagjai nem nagyon hagytak békét a csatárnak. Bestet azonban nem lehetett megfélemlíteni ("A labda fütyül arra, hogy milyen a bőröd színe."), és a Kelet-Londonban töltött hét szezon alatt végül az Upton Park egyik kedvencévé nőtte ki magát.

Az igazi áttörést azonban a hetvenes évek második fele hozta meg, amikor egy fiatal feltörekvő menedzser, a Cambridge Unitedtől a West Bromwich Albionhoz érkező Ron Atkinson nem átallott három színes bőrű játékost is a kezdőcsapatba építeni Laurie Cunningham, Cyrille Regis és Brendan Batson (aki egyébként az Arsenal első fekete futballistája volt a hetvenes évek legelején) személyében. Mivel korábban még nem fordult elő, hogy egy angol klub egyszerre három fekete játékossal a soraiban lépjen pályára, Atkinson a kor népszerű R&B triójának mintájára csak Three Degrees néven emlegette három fekete futballistáját. Nagymértékben éppen nekik köszönhetően élte a WBA a legszebb napjait akkoriban: az 1978-79-es szezonban a bajnokság harmadik helyén végeztek a Liverpool és a Forest mögött, és az UEFA-kupában is a legjobb nyolc közé jutottak. És hogy milyen formában is játszott a WBA abban a kivételes szezonban, arra a legjobb példa ez a legendás meccs 1978. december végéről:

Érdekes, hogy huszonöt évvel később Ron Atkinson sikeres médiakarrierje éppen egy szerencsétlen rasszista kijelentés miatt szakadt félbe: egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon tanúskodott élőben arról, ahogy Big Ron egy Bajnokok Ligája-meccs közvetítése alatt "lusta niggernek" nevezte Marcel Desailly-t. Atkinsonon rajtamaradt a rasszista bélyeg, pedig nála kevesen tettek többet az angol futball szereplői közül a színes bőrű játékosok elfogadtatásáért, amit még egy ilyen buta mondat sem tud meg nem történtté tenni.

Sokan gondolták, hogy az angol válogatott első színes bőrű játékosa is a WBA három klasszisa közül fog kikerülni, meglepetésre azonban a Forest nyakigláb jobbhátvédje, Viv Anderson ölthette magára fekete futballistaként először a háromoroszlános mezt 1978. novemberében. Ekkoriban már új szelek fújtak a szövetségnél is, az aktuális szövetségi kapitány Ron Greenwood egyértelművé tette, hogy nála a bőrszín nem számít: "Legyen bár sárga, lila vagy fekete, ha egy játékos olyan formában van, hogy beférne az angol válogatottba, akkor én be fogom hívni." Ugyanakkor újabban olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy mégsem Anderson volt az első színes bőrű válogatott, hanem Paul Reaney, a legendás Leeds jobbhátvédje, aki a hetvenéves évek elején többször is bekerült az angol válogatottba, viszont ő soha nem vallotta magát színes bőrűnek, annak ellenére, hogy vegyes házasságból született.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az álomhatárnak tűnő egymillió fontos átigazolási díjat egy fekete futballistáért is kifizessék: ugyanúgy, mint két évvel korábban Trevor Francis esetében, ezúttal is a Forest vezetői nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy megszerezzék a Norwich tehetséges fiatal csatárát, az általában szépségdíjas gólokat jegyző Justin Fashanut, akit Brian Clough éppen a távozó Francis pótlására szemelt ki. 

A csatár és a menedzser kapcsolata azonban korántsem volt harmonikusnak mondható: amikor Clough rájött, hogy Fashanu a férfiakat szereti, nem volt hajlandó többé tudomást sem venni róla, a csapatba betenni meg pláne nem, sőt olyan is előfordult, hogy a rendőrség segítségével tartotta távol az edzőpályától. Fashanu kálváriája nagyjából ekkoriban kezdődött: a formáját sosem tudta igazából visszanyerni, és a Forest után körülbelül két tucat klubnál fordult meg, volt ahol csak két meccs erejéig. Fashanu volt az első, és máig az egyetlen homoszexualitását nyíltan vállaló angol futballista, akit 37 évesen felakasztva találtak meg egy kelet-londoni garázsban.

Nem minden klub adta azonban be ilyen könnyen a derekát: a Chelsea-nél például egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy egy fekete játékos odaférjen az első csapat közelébe. Sok köszönet viszont nem volt abban, amikor Paul Canoville egy idegenbeli meccsen először pályára léphetett, a Chelsea hírhedten rasszista rajongói ocsmány bekiabálásokkal üdvözölték a csereként beálló középpályást, amit a lába elé hajított banánnal nyomatékosítottak. De nem nagyon kapott más fogadtatást öt évvel később John Barnes sem, akinek a liverpooli mezben történő bemutatkozásáról Nick Hornby is részletesen beszámol a Focilázban. Barnesnak azonban ez nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen például a brazilok ellen a Maracanában szerzett csodagólját az angol szurkolók bizonyos csoportja nem számolta bele az eredménybe, mivel ugye "nigger által szerzett gól nem ér". 

Ugyan 1978-ban szerepelt az első színes bőrű játékos az angol válogatottban, de az első válogatottbeli fekete gólra még majdnem öt évet kellett várni. A Watford gólfelelőse, Luther Blissett egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn talált a hálóba, mégha a gól nem is maradt nagyon emlékezetes, mivel a labda a sípcsontjáról pattant be az üres kapuba. Róla egyébként az a legenda járja, hogy anélkül szerződtette a Milan 1983 nyarán, hogy igazából tudta volna kicsoda. Mivel a játékosmegfigyelés akkoriban gyerekcipőben járt, a Milan illetékesei annyit tudtak csak, hogy van egy istenáldotta színes bőrű csatártehetség a Watfordnál. Ugyebár Blissett vezette akkoriban a honi góllövőlistát, így egyértelműnek tűnt, hogy a szerződés aljára ő kanyaríthatta a nevét, vélhetően csapattársa John Barnes helyett. A kiruccanás azonban nem sikerült valami jól: egy év után féláron került vissza a Watfordhoz, ám ennek ellenére mély nyomokat hagyhatott az olaszokban, mivel a nevét egy anarchista művészeti csoport vette fel.

A nyolcvanas évek végefelé már egyre több fekete játékos kapott lehetőséget (McGrath és Moses a Man Unitednél, Bright és Wright a Crystal Palace-nál, vagy éppen Rocastle, Thomas és Davis az Arsenalnál), hogy a kilencvenes években aztán szinte alig legyen olyan angol klubcsapat, amelyikben ne játszott volna legalább egy színes bőrű futballista (utolsóként talán az Everton adta meg magát), sőt 1993-ban az angol válogatott észak-amerikai túráján Paul Ince még a kapitányi karszalagot is felhúzhatta, mivel se Platt, se Adams nem lépett pályára.

Sokan úgy vélik viszont, hogy jelenleg mintha a fekete menedzserek lennének ugyanolyan helyzetben, mint a fekete futballisták voltak a hetvenes években. Nem hinnénk azonban, hogy a színes bőrű brit menedzserek mellőzése mögött valamiféle faji előítélet húzódna meg, egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akadt még olyan felkészült szakember, aki a Premier League-ben is megállná a helyét. Az első kispadhoz jutó brit színes bőrű menedzser a két hete elhunyt Keith Alexander volt, akit 1993 nyarán neveztek ki az akkor negyedosztályú Lincoln Cityhez. Alexandernek azonban kevés követője akadt. John Barnes ugye hatalmasat bukott a Celtic menedzsereként, majd csúfos kudarccal végződött a legutóbbi menedzseri próbálkozása is a harmadik liverpooli klubnál, a Tranmere Roversnél. Barnesszal ellentétben sokáig úgy tűnt, hogy Paul Ince legalább olyan tehetséges menedzser lesz, mint amilyen játékos volt: először csodával határos módon benntartotta a Macclesfield Townt, majd rögtön az első szezonjában bajnok lett az MK Dons gárdájával, így nem ért sokakat váratlanul, hogy ő lett a Premier League első színes bőrű brit menedzsere miután 2008 nyarán kinevezték a Blackburn élére. A dolgok ott már azonban nem nagyon jöttek össze, így pár hónap múlva meg is váltak tőle, de legalább visszatérhetett egykori sikerei színhelyére, az MK Donshoz. A legutolsóként felbukkant színes bőrű menedzser, az egykori Spurs-hátvéd Chris Hughton, aki rátermettségével (és három szinte egymást követő A hónap mendzsere díjjal!) hamar meggyőzte a Newcastle tulajdonosát, hogy nyugodt szívvel rá lehet bízni állandó jelleggel is a csapat irányítását, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk: jövőre újra lesz fekete menedzser a Premier League-ben.

Fabio Capello értelmes kérdéseket tett fel az Anglia-Egyiptom meccsen, de részben értelmezhetetlen, részben direkt ijesztő válaszokat kapott, továbbá néhány olyat, amiből baj lehet, ha komolyan veszi. A győzelem megvolt, de az este legfeljebb abban a tekintetben volt megnyugtató a jövőre nézve, hogy tényleg, az új piros (elvben idegenbeli) mez baromi jól néz ki.

Majdnem két évvel ezelőtt, Capello kapitánysága kezdetén siránkoztunk itt az amerikaiak elleni győzelem után, de a továbbiak nem úgy alakultak, ahogyan az a mérkőzés előrevetítette: Capello talált egy játékot és egy csapatot, az angol válogatott pedig rég nem látott, élvezetes magabiztossággal nyerte meg selejtezőcsoportját. Aztán viszont jött néhány sérülés és néhány ún. magánéleti probléma, és a szerda esti Wembley-meccs ijesztően hasonlóra sikerült, mint a 2008. májusi. Játékosonként értékelünk.

Robert Green: Végig ő védett, ami azt jelzi előre, hogy a vb-n ő lesz az első számú kapus (a Rúgd és fuss! kollektívája által favorizált Joe Hart és a hajviseletbeli menőséget új és új magasságokba emelő David James rovására). Sajnos, hogy semmi nem derült ki róla, gyakorlatilag nem volt játékban.

Wes Brown: Ő sokkal jobb játékos, mint amilyennek (a Fabien Barthezzel alkotott sok évvel ezelőtti Stan & Pan-páros néhány alakítása miatt) általában elkönyvelik. Most is rendben volt (bár volt néhány kellemetlen passza), de az egyáltalán nincs rendben, hogy a keretben momentán ő az egyetlen hivatásos jobbhátvéd. (És akkor még bele se mentünk abba, hogy voltaképpen ő sem az a klasszikus, felfutó-beadó brit szélsőhátvéd.)

John Terry: A mostanihoz hasonló tabloid-cunamik idején mindenkit fenyeget a belemagyarázás veszélye, de ennek ódiumát is vállalva ki kell jelentenünk: John Terry, a pillér, a kőszikla, szét van esve. A felezővonal környékére tett reménytelen, egyben életveszélyes kirándulásait elnézve blogunk keményvonalas szekciója egyenesen azt követelte, hogy inkább maradjon ki az utazó keretből. (Ami nyilván nem fog megtörténni.)

Matthew Upson: A két középső védő közül ő keltette az összeszedettebb benyomást, leszámítva azt az apróságot, hogy az egyiptomi gól száz százalékban az ő hibája volt. Ha tudnánk helyette jobbat mondani, őt is legfeljebb a cserepadon látnánk szívesen, de az a szomorú helyzet, hogy a középhátvédek is elfogytak: King és Woodgate már nem lesz teljes értékű játékos soha, Ferdinandról senki nem tudja, hogy sérülése után mire képes, Lescott pedig máig nem szedte össze magát a nyári átigazolási hiszti után. (A tömeggyilkos Shawcrosst meg Capello sem gondolja komolyan.)

Leighton Baines: Többnyire olyan arcot vágott, mint aki azt sem tudja, hol van, de összességében első válogatottságnak ez megfelelt: tette a dolgát, nagy hibája nem volt. Végig játszott, ami azt jelezheti, hogy Capello mellette döntött balhátvédben Warnock rovására. (Miközben nyilván imádkozik, hogy Ashley "Öngyilkos Leszek" Cole a vb idejére fizikailag és lelkileg is felépüljön.)

Gareth Barry: Fél éve úgy nézett ki, hogy Capellónak van hat-hét teljesen fix embere - és ennyire bármilyen csapatot fel lehet építeni. Mára ebből három maradt, ami enyhén szólva karcsú. Barry nem volt látványos, de csak adott egy gólpasszt és egyébként is úgy játszott, hogy teljesen egyértelmű legyen a helye a kezdőben.

Steven Gerrard: A meccs nagy részében kínlódott, de ahogy Barry megkérdőjelezhetetlen, Gerrard is az. Néhány megmozdulással, ahogy mondani szokás, most is igazolta klasszisát, ugyanakkor valahogy látszott a mozdulatain a nyomorult Liverpool egész elszomorító szezonjának minden frusztrációja.

Frank Lampard: A láthatatlan embert ezúttal nem mentette semmi. Gyakorlatilag minden megmozdulása katasztrófa volt, a lövések és a passzok egyaránt. Bíztató, hogy Capello lehozta a szünetben, mert ebben az állapotban semmi hasznát nem veszi a csapat.

Theo Walcott: Kevés, kevés, kevés. Walcott volt a Capello-féle reneszánsz kabalája, súlyos formahanyatlása éppoly jelentőségteljes, mint a horvátok elleni szuperprodukciója volt. Egy szép megmozdulása volt, egyébként eltűnt, fennakadt, elrontotta.

Jermain Defoe: A korábban Capellótól megszokott kisember+nagyember csatárpáros helyett Capello két ékkel kezdett - vagy a fene tudja. Defoe annyira nem csinált semmit, hogy ki sem derült, mi a terv, hogy lenne egymáshoz képest elképzelve a két csatár. A félidő végén legalább labdába ért már a tizenhatoson belül, de egyértelmű volt, hogy le kell hozni. Magas (a legmagasabb!) ember jött a helyére, ezzel talán vége is a kísérletnek. ("I wanted to see today what happens with Rooney and Defoe. I know what happens when Rooney is with Crouch and Heskey and Carlton Cole. It is important for the World Cup to see how they can play together" - köszönjük, Don Fabio.)

Wayne Rooney: Napjaink legjobb és legjobb formában levő angol labdarúgója ezúttal nem csinált csodát. Az első félidőt taktikai zsákutcában töltötte, a másodikban már voltak érdemi megmozdulásai, de ez a meccs nem róla szólt. Természetesen nem kérdés, hogy Barry és Gerrard mellett ő az, akinek mindenképpen - jöjjön pokol vagy árvíz - játszania kell.

Michael Carrick: Nagy esélyt kapott azzal, hogy a szünetben ő állhatott be Fat Frank Lampard helyére, de nem igazán élt vele. Több poszton bevethető, megbízható játékosként nyilván biztos kerettag, de lehetne több is annál, mint hogy ő az, akit be lehet küldeni jobbhátvédnek, ha nagy gáz van.

Peter Crouch: Egy félidő, két gól az Afrika-kupa győztese ellen - ez a robotember estéje volt. Ott lesz Dél-Afrikában, és még az is lehet, hogy a kezdőcsapat tagjaként (pedig a Tottenhamban sem stabilan az), hiszen minden jel arra vall, hogy kell egy labdalefejelő, magas ember az angol támadósorba ahhoz, hogy működni kezdjenek a dolgok, Heskey pedig messze van a csúcsformától. Mindkét gólnál bizonyította, hogy tényleg, amilyen hülyén mozog, olyan ügyes tud lenni a labdával, jól és gyorsan reagál a játékhelyzetekre (ebből a szempontból mindegy is, hogy a második gólja lesről született). Csak azt a pillanatot tudnánk feledni, amikor, még az első gólja előtt, felugrott fejelni az ellenfél tizenhatosán belül, aztán kétségbeesetten nézett, hogy miért fújt a bíró, hát nem ő tehet arról, hogy a bekk feje beszorult a hóna alá. Tisztességes, igyekvő fiú Crouch, kifejezetten jó a válogatottbeli gólaránya (37 meccsen 20 gól), de továbbra sem érezni rajta, hogy a nagy ellenfelek elleni reménybeli nagy meccseken, mondjuk Németország, Spanyolország, Argentína ellen elég lenne az, amit ő tud.

Shaun Wright-Phillips: Gól és gólpassz bő fél óra alatt: SWP a meccs másik nyertese. Ha Lennon nem épül fel (és/vagy Walcott nem javul fel radikálisan), mehet Dél-Afrikába; ő legalább megragadta a lehetőséget. De ahogy Crouchot túl sokszor láttuk már szabálytalanul felugrani, Wright-Phillipset is túl sokszor láttuk teljesen értelmetlenül rohangászni fel-alá a szélen. Ne legyen igazunk, de nehéz elképzelni, hogy a tulajdonképpen még mindig beváltatlan ígéret SWP éppen egy vb-n tudjon szintet lépni.

James Milner: Az igazi reménysugár, húsz percben előadva. Első érdemi megmozdulása gólt hozott, és egy pillanat alatt kiderült, milyen az, amikor egy középpályás nem tökörészve igazgatja a labdát, hanem dinamikusan, technikásan, kreatívan megy előre. A Villában már látszott, hogy Milner középen még jobb, mint a szélen, és ez az előadás is nagyon impresszív volt. Ha Capellónak van vér a pucájában, Fat Frank Lampard helyett Milnerrel kezd a vb-n.

Carlton Cole: A Nemzetközi Sportújságíró Szakmai Kamara Futballblogger Tagozata alapszabályának megfelelően ide csak ezt írhatjuk: Eggyel gyarapította válogatottságai számát.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.